Evangélikus Őrálló, 1912 (8. évfolyam)

1912-01-20 / 3. szám

48. EVAN

GELIKUS ŐRÁLLÓ 1912 Keressük embertársainkkal az összekötő kapcsokat és kerüljük az egymás vallási é zékenységének még akaratlan annál inkább szándékos megsértését és akkor a felekezelek közötti béke feldulásától nem kell tartanunk. * Áttérve az egyházunk autonom hatáskörében teljesítendő feladatokra, kétségtelen, hogy ezek közül legelső helyen áll az evangelium igazságainak elhintése hiveink lelkébe, ugy amint azt Krisztus urunk tanította és amint az az uj testamentomban le van téve. Ez az egyedüli fegyver, amellyel a vallástalanság, a hittagadás, a felekezetnélküliség és erkölcstelenség bomlasztó hatása ehen küzdhetünk, s a mellyel a vallásos öntudatot ébresztve, egyházunknak igaz és törhetetlen híveket szerezhetünk. Ez a legfontosabb és nehéz feladat lelkészeink vállára nehezedik, mert hiszen ők vannak hivatva arra, hogy a/. Isten igéit hirdessék; és az a pap. aki híveinek igazi lelki atyja, aki a rábízott nyájat apostoli buzgósággal és odaadással gondozza, aki kötelességének teljesítését nem látja kimeritettuek azzal, hogy vasárnaponként a szószékről egy prédikációt tart, hanem igazán törődik híveinek lelki üdvével, hajlékaikban is felkeresi őket, nekik, ha kell, tanácscsal. ha kell, vigasztalással szolgál: ÖZ ilyen pap nem csak örömét fogja találni hivatásának teljesítésében, hanem élvezni fogja sáfárkodásának édes gyümölcseit is és az aggkor bekövetkeztével, midőn nyugalomba vonulva, kipiheni az élet fáradalmait, a hű kötelességteljesítés édes tudatával fog visszatekinthetni áldásos működésére De ha mi, lelkészeinktől ilyen önzetlen, önfeláldozó és odaadó tevékenységet követelünk és elvárunk, ugy másrészről kötelességünk gondoskodni arról is, hogy őket az anyagi gondok terhe alól felmentsük és őket legalább is oly javadalmazással lássuk el, mint a milyenben hasonló mínő-itéssel bíró más alkalmazottak részesülnek. Öajnos, hogy sem egyházgyülekezeteink, sem egyházkerületünk, sem egyetemes egyházunk nem rendelkezik ez idő szerint oly jövedelmi forrásokkal, melyekből e jogos és méltányos követelést kielégithetnők. Úgyszintén nem látom a célt elérhetőnek a kongruának 2400 koronára való felemelése által. A bajon csak ugy segíthetünk, ha egyrészt az egybehívandó zsinat a leikészi fizetések szabályozásáról, a kormány p°dig az egyházunknak nyújtandó dotáció megfelelő felemeléséről és rendelkezésünkre bocsátásáról gondoskodik. Legyen szabad reménylenünk, hogy az ez irányban ismételve adott Ígéretek végre valahára befognak váltatni. Egyházunknak másik nem kevésbbé fontos kulturális feladata a tanügynek és annak keretében a hitoktatásnak fejlesztése. El nem tagadható tény, s mindjobban gyökeret is ver az a nézet, hogy a közoktatásügy állami feladat, és ezért azt ki kell venni a községek, felekezetek, testületek és magán emberek kezéből, annál is inkább, mert azok a követelések és igények, amelyeket törvényhozási intézkedések az iskolafentartók elé szabnak, ezek által hovatovább anyagi erő hiányában ki nem elét-ithetők, és iskoláink eddig is csak állami támogatással voltak fentarthatók. És amikor azt tapasztaljuk, hogy oly helyeken, a hol a lakosság nagyobb számú és különféle hitfelekezethez tartozik, az evangelikus iskolába járó növendékek közül gyakran a túlnyomó rész nem evangelikus vallású, ugy nem látszik egészen jogosulatlannak az a kérdés: mi célja van annak, hogy mi idegen vallásúak részére tartsunk fel iskolákat nagy anyagi áldozatokkal ? És ha továbbá azt tapasztaljuk, hogy az állam az iskoláinknak nyújtott segély cimén mind jobban megnyirbálja aulonom jogainkat és közvetlen befolyást és rendelkezési jogot biztosit magának nem csak a tanerők kinevezése, hanem a fegyelmi jog gyakorlata tekintetében is, ugy ismét felvetődik a kérdés: miér tartsunk fenn nagy anyagi áldozatokkal iskolákat, amelyek felett mi már szabadon nem rendelkezhetünk? Dacára ezen ellenvetéseknek az én véleményem és meggyőződésem az, hogy feltétlen kötelességünk erőink legszélsőbb megfeszítésével és a legnagyobb áldozatok árán is ugy nép- és közép- mint főiskoláinkat fentartani és ha csak lehet oda törekedni, hogy áHami qyámolitás nélkül saját erőnkből tarthassuk fenn azokat. Lehet, hogy ez pium desiderium marad és soha sem fogunk abba a helyzetbe jutni, hogy az állami segélyről lemondhassunk, de teljesen kizártnak nem tartom akkor, ha a jövőben is találkoznak oly nagy jóltevöi egyházunknak, mint aminő nálunk néhai Glósius Artner Karolina, Hunfalvi Pálné, Eőry Sándor, Simonyi Ágost stb. a reformátusoknál néhai Gelléri Szabó János és Laky Adolf voltak, kik nagyszerű hagyományaikkal nevüket. egyházaink történetében megörökítették. Szükségesnek tartom felekezeti iskoláink fentartásáf, mert hiszen egyrészről ez a legjobb sőt egyedüli eszköz, hogy gyermekeinkbe a hazafias igazi protestáns szellemet beolthassuk és belőlük egyházukhoz híven-ragaszkodó tagokat, hazánknak hű polgárokat neveljünk, másrészről azért, mert éppen az utóbbi időkben tapasztaljuk, hogy az állami iskolákban a tanerők kinevezésénél és ennek következményeként magukban a tanintézetekben is oly irányzat és szellem érvényesül, a mely a protestáns felekezetek szempontjából legalább is aggályos, és a mely ellen ezért a leghatározottabban állást kell foglalnunk. Ezért kötelességemnek fogom tartani, hogy egyházkerületünk iskolai ügyeit különösen éber figyelemmel kisérjem és folyton szemmel tartsam. Amennyiben azonban mostoha viszonyok és körülmények kényszerítő hatása alatt kénytelenek volnánk éppen kulturális jól felfogott érdekekből, egyik vagy másik felekezeti iskolát egészen az államnak átengedni, ugy feltétlenül kell, kogy fenntartsuk magunknak a hitoktatásról való gondoskodást, különös súlyt helyezve arra, hogy az a lehető legintensivebben gyakoroltassék. Egyike a legfontosabb kérdéseknek a tanügy terén a felsőbb leánynevelés kérdése, amely még nagyon kezdetleges stádiumban van. amennyiben a kőszegi felső leányiskolán és a négy egyházkerületi leánynevelő intézeten kivül, egyházunknak több felsőbb leányiskolája nincsen. Már pedig egyházunk szempontjából főfontosságu, hogy az iskoláinkból kikerülő serdülő evangelikus leánykák igaz protestáns szellemben nevelve, a vallásukhoz és egyházukhoz való ragaszkodást majdan belevigyék családi körükbe és beleoltsák leendő gyermekeikbe is. Ezért egyik elsőrendű feladatunknak kell tekintenünk, hogy egyházkerületünknek aszódi leánynevelő intézetét, ugy mint a múltban, a jövőben is fejlesszük és vissza ne riadjunk az e

: bői esetleg egyházkerületünkre háruló áldozatok meghozatalától sem. Nehéz helyzetük van az államiak mellett ami tanítóképzőinknek is, a mely csak nemrégen vált kerü[eti intézménnyé. Nem lehet reánk nézve közömbös, hogy az ifjuságunk nevelésére hivatott tanitók kiképzésénél a