Evangélikus Őrálló, 1912 (8. évfolyam)

1912-01-20 / 3. szám

48. EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 1912 telességemnek fogom tartani, — a kormányrudat közegy házunk érdekében, — erre hivatottabb és erösebb kezekbe adni át. Legyen szabad immár ama elvekre nézve nyilatkoznom, melyeket egyházkerületi felügyelői állomásban irányadókul fogok tekinteni, mert habár azok az egyházi téren folytatott több évtizedes tevékenységem folytán mindazok előtt, akik érdeklődtek egyházi ügyeink iránt, nem ismeretlenek, de inégis annál szükségesebbnek tartom azokról nyilatkozni, mert azok is, akik az egyházi kormányzástól távolabb állanak, joggal elvárhatják, hogy megismerjék az általam követendő ama irányelveket, melyeknek állhatatos követése által vélem egyházunk hajóját a biztos rév felé vinni. Hangsúlyozom ezeket a szavakat: a bi'tos rév felé vinni, mert nézetem szerint egyházunk szempontjából csak akkor mond látnók, hogy eljutottunk a biztos révbe, amikor egyházunk ugy külső vonatkozásaiban, mint belső intézményeiben a tökéletesség legmagasabb fokát elérte. Ez azonban oly távol fekvő cél, amelynek eléréséhez nem évtizedek, nem is évszázadok, de még évezredek sem elégségesek, mert az emberiség haladása és fejlődése soha nyugvópontra nem jut, hanem csak vagy visszaesést, vagy előbbre menetelt ismer az idők végtelenségéig. Mindenekelőtt soha szem elől nem téveszthető követelésünket kell képeznie, hogy egyházunknak is biztositsuk azt a közjogi positiót, a mely az 1848. 20 t.-c. 2. szakasza, szerint az összes felekezetek között a teljes jogegyenlőség t és viszonosságot biztosítja, másrészt hogy egyházunk beléletét, annak összes kulturális és humanitárius intézményeivel együtt fejleszszük és tökéletesítsük. A jogegyenlőség és viszonossáeról intézkedő törvény meg van, de csak a papíron, és habár a vallásügyi kormány egyik volt tagja kijelentette, hogy a jogegyenlőség és viszonosság törvényileg biztosítva lévén, ez irányban semmiféle további intézkedés szüksége fenn nem forog : mégis ugy vagyunk meggyőződve, és sajnosan érezzük, hogy ez a nagy elv az életben keresztül véve nincsen, sőt igen gyakran sereimet szenved arról az oldalról, a mely hivatva volna a törvény végrehajtásáról gondoskodni. Nem kívánok ez alkalommal részletekbe bocsájtkozni, csak rá akarok mutatni arra, hogy e tépen feltétlenül szükséges, hogy jogaink megvédésében illetve kiküzdésében, mind adlig kitartóan harcoljunk, amig a teljes sikert el nem érjük. Az 1848. 20. t.-c.-ről szólva nem hagyhatom szó nélkül annak a harmadik szakaszát sem, a mely a felekezetek szükségleteinek fedezését állami feladatnak jelenti ki. Elismerem, hogy a törvény e szakaszának teljes végrehajtása elé az ország pénzügyi helyzete akadályokat gördít; ugy szintén elismerem és hálával adózom a magas kormánynak, hogy az utólsó évtizedben egyházunk dotációját évről-évre felemelte. De még igen igen távol állunk attól, hogy e részben igényeink kielégítve lennének és így kénytelenek vagyunk szakadatlanul és állhatatosan küzdenünk azért, hogy a kormány által is jogosnak elismert követeléseink kielégítést nyerjenek és — ami fő dolog — hogy törvény által bizto sittassanak. De sohasem tudtam megbarátkozni és ma sem tudok belenyugodni az egyháznak nyújtott anyagi támogatásnak ama formájába, amint az ez idő szerint történik. Nem tartom helyesnek és a törvény intencióival összeegyeztethetőnek, hogy állami segélyekben nem pedig állami javadalmazásban részesülünk, mertaz előbbit kérni kell, az utóbbit követelni lehet. Nem tartom egyházi érdekeinkkel összeegyeztethetőnek, hogy a nyújtott állami segélyek egyes külön meghatározott célokra, mindenféle fenntartásokkal és kikötésekkel, sőt a legtöbb esetben a mi legnagyobb kincsünk : autonomiánk rovására nyújtatnak, a melyekről részletesen okmányilag el kell számolnunk. Távol áll tőlem az Ö Felségét megillető és a kormány által gyakorlandó főfelügyeleti jogot kétségbe vonni vagy kifogásolni és elismerem az államnak azt a jogát, hogy éber szemmel ellenőrizhesse, vájjon az állam által az eg háznak rendelkezésére bocsájtott összegek nem e fordíttatnak államellemes célokra. De ugy érzem, hogy sem az egyik sem a másik tekintet nem indokolja az eddigi eljárást, és pedig azért nem, mert utóvégre is akkor, amikor a mi hazai protestáns egyházaink több évszázados multjukkal tanúságot tettek arról, hogy a törvényt mindig tiszteletben tartották, hogy az ország alkotmányának mindig leghívebb és legelszántabb védői voltak és minden nemzetiségi vagy hazaellenes izgatásnak rosszalói és kérlelhetetlen üldözői, akkor, amikor az állam által nyert összegeknek hova fordításáról és mikénti felhasználásáról nyilvános jegyzőkönyveinkben, amelyek a kormányhoz felterjesztet.nek, elszámolunk: mondom akkor méltán elvárhatnók a kormánytól, hogy egyházunk igaz hazafias törekvése iránt bizalmatlanságot ne tápláljon és hogy ugy az eddig élvezett, mint a jövőben felemelendő állami dotáció az egyháznak szabad rendelkezésére bocsáttassék, melynek szabályszerű és helyes felhasználásáról jegyzőkönyveinkből, esetleg felvlágositás bekérésével bármikor meggyőződhetik. És ha azok az állami ségélyek, amelyek ez idő szerint egyes törvényekkel meghatáro'ott cé'okra forditt.attnak, minők a lelkészi és segédlelkészi kongrua, a közép iskolák állami segélye, a tanárok és tanítók fizetési kiegészítései st.b. amelyek mindegyike egyházunk autonómiájának annyira féltett bástyáján egy egy rést ütött, szintén az egyházaknak bocsáttatnának megfelelő felhasználás és kiasztás céljából rendelkezésükre, ugy nem állana elő az a visszás helyzet, hogy a segélyben és fizetéskiegészitésben részesülők nem az őket alkalmazó egyházi elöljáróságukban, hanem az anyagi jólétüket fokozó államkormányban látnák azt a hatóságot, amelynek fegyelmileg alá vannak rendelve. Ez pedig fegyelmezetlenséget és az egyházi elöljárósággal szemben tartozó tiszteletnek az egyházi kö'.igazgatásra károsan kiható csökkenését vonja maga után. Azokról a számtalan sérelmekről, amelyek egyházhíveink panaszának állandó tárgyát képezik, nem Takarok részletesen szólni. Ezeknek megszüntetése nem áll a mi hatalmunkban, de a felekezetek közötti béke megóvása céljából ez irányban törvényhozásilag feltétlenül inlézkedni szükséges. Ezért nem szabad e sérelmek felett egyszerűen napirendre térnünk, hanem kötelességünk az orvoslást állhatatosan és folytosan mindaddig sürgetnünk, amig e bajok csirájukban kipusztitva nem lesznek. Az evangelium tanítását követeljük, mikor polgártársainkban első sorban mindig az embert és felebarátot látjuk és keressük, és belső értékét nem a felekezeti hovatartozandóság szerint Ítéljük meg, hanem gondolkozásmódja és tettei szerint. Tartsuk tiszteletben másoknak vallási meggyőződését, de követeljünk más vallásúak részéről is hasonló tiszteletet a mi vallási meggyőződésünk iránt is.