Evangélikus Őrálló, 1912 (8. évfolyam)

1912-05-11 / 19. szám

1912 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 103 szavunknál a Jézus nevét vegyük ajkainkra, de igenis azt, hogy minden szavunkból kiérthető, kiérezhető, min­den járatunkból, cselekedeteinkből nyilvánvalóvá legyen, hogy a Krisztus ól szivünkben és hogy a mi szerete­tünk csak visszfénye az ő szeretetének, alázatosságá­nak, békességes tűrésének, irgalmasságának. Még pedig azt a Jézus Krisztust értjük itt, akit az evangéliumok­ból ismerünk, nem pedig ol an Krisztust, amilyent a modern liberális „protestánsok" megkonstruálni akarnak. Mint kiválóan magas álláspontot jelölik a dogmák nél­küli keresztyénsóget. Erre az álláspontra helyezkednek ők. Félő azonban, hogy a dogma alatt egészen mást értenek, mint amit a tudomány és az egyház ért alatta. Minden keresztyén egyháznak meg van a saját dogma tikája, tehát vannak sajátos dogmái is, amelyek meg­állapítják a különbséget közte és más egyházak között. A dogma az egyház alkotása. Mint ilyen a történelem folyamán alakult emberi mii. Lehet benne hiány, lehet tévedés, ha az egyház ilyent felismert, pótolhatja a hiányt, helyreigazíthatja a tévedést; szóval a dogmán változtathat, ahol annak szükségét látja. A dogmatika „docta et subtilis expositio placitorum in ecclesia recep­torum." (Buddens: Instt) A modern liberális protes­tánsok nem kívánnak dogmákon javítani, nem is jelölik meg a felfogásuk szerint hiányos, vagy téves dogmákat, hanem a dogmák nélküli kereszténység hangoztatásával minden dogmát egyszerűen elvetnek. Azt mondhatnók erre, hogy nem tudják mit cselekszenek, hogy a dogma fogalma iránt nincsenek tisztában, hogy a dogma alko­tással járt, mélyreható és sokszor nagyon is heves küzdelmekről tájékozva alig lehetnek, mert különben annyira fitymáló hangon nem szólhatnának a dogmákról. Ugy látszik azonban, hogy ők magokkal a dogmák­kal édes keveset törődnek ós a dogmák cimén támadá­saikat oly alapigazságok ellen irányítják, amelyek nem is dogmák. Ők nyilvánvalóan a szentírásban foglalt hit­igazságokat és üdvtényeket is a dogmák színvonalára leszállítják, mintha azokat is az egyház alkotta volna, mig a valóságban éppen azok alapján alakult meg maga az egyház. Ahány keresztyén egyház vagy felekezet van a szentírás alapjáról egyikök sem akar letérni. Mind­egyikben a szentírás a legelső norma credendorum et docendorum. Még az unitáriusok is hiszik és vallják a Krisztus szentlélektől való fogantatását, feltámadását és mennybemenetelét. (Hase: Hütt, rediv. XII. kiad. 142. 1.) Az egyház által alkotott dogmák a szentírásban foglalt alapigazságokból ós üdvtényekből, mint axiómák­ból nőttek és fejlődtek ki. Egyedül a szentírás lehet bármely dogmának, vagy dogmatikának 'mértéke, meg­itélője, correctivuma. „Az ige kőszálként megáll, meg­szégyenül, ki bántja." (Das Wort sie solen lassen stehn und kein Dank dazu haben) A modern liberálisok axiómája ellenben az, hogy az előttük ma is ismeretes természeti törvények a mérvadók mindenek megítélésére, ami ezeknek a ke­retébe nem illeszkedik, az lehetetlen, az se most nem történhetik, sem soha meg nem történhetett. Ami a bibliában csudának van feltüntetve, az vagy költött mese, vagy félreértett, félremagyarázott, valósággal azon­ban egészen természetesen megtörtent dolog volt. Igy azután a Jézus Krisztus születéséről, feltámadásáról, megdicsőüléséről szóló történetek mesék, az általa tett csudák a rajongó együgyűség által jóhiszemüleg, vagy szándékosan a szertelenségbe felfokozott, de magukban véve az előttünk is ismeretes természeti rend szerint végbe ment dolgok. Jézusból nem hagynak meg többet, csak a kiválóan bölcs és oly tiszta életű tanítómestert, akit még esküdt ellenségei eem voltak képesek a bün gyanújával megszeplősíteni. Ha mi azt állítjuk, hogy hisz éppen ez a csudák­csudája, amely az evangéliumokban foglalt többi cso­dás történeteket előttünk a természetesség színében lát­tatja és ők ezért gúnyolódnak, az még hagyján. De ha azok a modern protestánsok azzal gyanú­sítják papjainkat, hogy amennyiben értelmes ós fel­világosodott emberek, ők is velük egy nézeten vannak, olyanokat hirdetnek, amiket maguk se hisznek, kényte­lenek is vele, mivel hi-zen papi állásuk után van ke­nyerök; a többiek pedig a tudomány haladásától el­maradt, a közép or homályában megcsökönyösödött orthodoxok a múltból rájuk maradt és régen elavult tételeken rágódnak, kérődznek, anélkül, hogy saját egyéni meggyőződésük volna, az talán mégis merész gyanúsí­tás, hogy ne mondjam — a világ előtt meggondolatla­nul hirdetett vakmerő rágalom. E szerint tehát papjaink vagy jobb meggyőződésük ellen prédikáló képmutatók, vagy pedig saját meggyőződés nélkül szűkölködő — sit venia verbo — beszélőgépek volnának. Ha ebben igazuk van a jó liberálisoknak, akkor szó se legyen róla, hogy a papoknak jobb javadalmat kellene biztosítani. Képmutatóknak beszélőgépeknek az a javadalom is sok, smi most van. Az oly enyhítő megjegyzés, hogy az uj dogma­gyártás kora még nem érkezett el, tehát egyelőre meg kell hagyni a régieket, maradjon meg egyelőre a kép­mutató képmutatónak, a beszélőgép beszélőgépnek, mit se változtat a dolgon. Nekünk ma van szükségünk papokra, akik szivük szerint és teljes meggyőződéssel prédikálják az élő Krisztust, és életükben teljes odaadással gyakorolják a Krisztusi szeretetet. A szeretetet hirdetik ugyan a libe­rálisok is, még pedig sokszor oly hangon, mintha ép­pen csak ők volnának a szeretet letéteményesei, mig a dogmás keresztyénségben a máshitüek, másvélemé­nyüek irányában a szeretet helyett inkább a gyűlöletet szítanák. Pedig higyjók meg, hogy az úgynevezett ortho­doxok sokszor a liberálisoknál jóval liberálisabbak. Hite, véleménye, akár hitetlensége miatt senkit sem bánta­nak, se nem ócsárolnak. Ott áll előttük a Pál apostol példája, aki a hitetlen Saulból lett Krisztus evangéliu­mának legbuzgóbb hirdetőjévé. Hátha ugyanaz a Krisz­tus a mi liberálisainkat is egy Damaszkusz felé vezetné ós küldene hozzájuk egy hivő Anániást, hogy uj vilá­gosság látására megnyissa szemeiket?! Csak az ellen kell állást foglalnunk, hogy akikben az evangeliumszerü Jézus Krisztusban való hit megingott, ne vállalkozza­nak az egyházban a csalhatatlanság színével oly ki­fejezett célzatú szereplésre, amelylyel a hívőket hitök­ben megingatni törekeszenek, de különösen, hogy ne gyanúsítsák azokat képmutatással, akik evangelikus ke­resztyén egyházunkban az evangeliumszerü Krisztusban hisznek és e hitükről vallást is tesznek. Higyjék meg azt is, hogy szkeptikus elmélkedé­sekkel nem léphetünk sem a betegek, sem a haldoklók ágyaihoz, sem a nyomorultak hajlékaiba, ha fájdalma­kat enyhíteni, vigasztalást nyújtani, reménységet éb­reszteni aksrunk. Csak ha az élő Krisztus nevében té­rünk be hozzájuk, akkor tapasztalhatjuk másokon is, önmagunkon is, hogy a Krisztus evangeliuma Istennek hatalma, minden hívőnek üdvösségére van. Ha a bünt és a halált kikapcsolhatnók elmélke­déseink láncolatából, akkor igenis boldogulhatnánk Krisz­tus nélkül is. De ameddig az emberi élet gyámoltalan^ gyarló, nyomoruságteljes volta e kettőnek kikapcsolá-

Next

/
Thumbnails
Contents