Evangélikus Őrálló, 1912 (8. évfolyam)

1912-04-20 / 16. szám

1912 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 103 folyó igehirdetésnek az ő példáját követnie nem szabad, mert a mit akkor hirdet, az már nem — evangeliom! Az alkalmazkodás nem mehet odáig, hogy ennek érdekében egyik drága gyöngyszemet a másik után az evangeliomuak, a Krisztus dicsőségének koronájából kitörjünk ! Lam, a tapasztalat tanúsítja, hogy meg a katholicismusnak, hajthatatlan intranzigens, merev pozitioja is, melyet egyébként magunknak példányul venni nem akarunk, korunk gyermekeinek még mindig jobban imponál, mint az irányt vesztett u. n. protestmtismusnak határozatlan, latitudinaris, ingadozó, könnyen megalkuvó, sőt utoljara mindent tagadó álláspontja. Azért mély igazság rejlik ma is a régi egyházi atyának (Tertullián) azon mondásában : .,Noti e concedendo demonstretur verum, sed e repugnando". Nem engedményekkel, hinein védelemmel mutatjuk ki az igazságot. Azért bizonyos adott körülmények között — talán a „szeretet" ós „türelem" nevében — ettől a ,,repugnatió"-tól sem szabad visszariadnunk ! A gyöngéket türelem nel, elnézéssel hordozni kész kíméletnek, gyöngéd elővigyázatnak kétségtelenül meg van a heiyo és jogosultsága a lelkipásztori munkásságnál, de az igazság nyilvános megvédésénél nincs ! És ha korunk valóságokat, realitásokat akar, ugy az egyháznak meg kell mutatnia, hogy ő mint az örök evangeliom letéteményese a legnagyobb, legszentebb, legboldogitóbb valóságnak birtokában van, és hogy az, a mi eilen ez az evangeliom az egyedüii orvosság ós óvszer: a családi, társadalmi, állami, politikai életet megrontó bűn szintén realitás, valóság. Igy áll valóság, valósággal szemben. És az evangéliumnak ezt a valóságát meg kell mutatnia az egyháznak nemcsak hivatalos, szószéki igehirdetésében, hanem kint az élet harcában a megmentő, megóvó, irgalmas testvéri szeretet gyakorlásában, szenvedők vigasztalásában, az elbukottak fölemelésében, nyomorultak ügyének fölkarolásában, szóval mindazokban a törekvésekben, melyeket röviden lelkipásztorkodás és belmisszió névvel szoktunk megjelölni. Hihetetlen, hogy még a magyarhoni r. kath. egyház is mennyit tanult már ezen a téren a németországi prot. belmissziói munkától! Félő, hogy többet, mint mi magunk. És milyen szép, hálás és áldásos munkatér nyilik itt az egyetemes papság elve értelmeben, minden egyháztagnak, különösen azoknak is, akiket nálunk — elég tévesen és helytelenül — „világiakénak szoktunk nevezni. Mintha bizony mi, az egyház hivatalos szolgái, az 'ge hirdetői nem is élnénk a „világ"-ban és a ,világiak" -nak nem kellene épp ugy az egyházban élniök, tehát egyháziaknak lenniök. Nem evangeliumi fölfogás az sem, ha ebből kifolyólag az egyház mindent hivatásos munkásaitól vár, ami evang. egyházunkat nem a lelkészek, hanem híveinek összesége alkotja! Mennyivel többet nyom egy igazán evangeliumi ige annak ajkáról, akinek igy szólni — nem kenyere. És ki tudná azért elszámlálni és kellőleg méltányolni azt a szolgálatot, amelyet — bocsánat, hogy megint kifelé nézek, — ezen a téren a prot. külföldön egy-egy igazán ker. érzületü és gondolkodású főúr, gyáros, jogász, orvos, sőt akárhány magasrangu katonatiszt, vagy akár egy egyszerű iparos, vagy munkás egyházának teljesít. * A mult hónapokban (január v. február) a fővárosi napilapok egy idegrázó, izgalmas jelenetet irtak le. A parlament közelében posztoló rendőr a Duna felől hangos vészkiáltást hallott Az éj homályában egy jégtáblába kapaszkodó és azon lefele uszó emberi alakot pillantott meg. A rendőr a legközelebbi távbeszélőtől jelentést tett a főkapitányságnak és ez azonnal egy csapat rendőrt ós tűzoltót mozgósított, akik mentőszerekkel ellátva futólépésben siettek a Lánchíd felé, hogy ott kisebb közökben egymás mellett fölállva a jégtáblákkal és hullámokkal küzködőt partraszállitsák. És ott vártak, az éjszaka vérfagyasztó hidegében — de hiába. És miért mindez? Miért a távbeszélés, sietség, várakozás? Egyetlen emberi élet megmentéseért! Ki ez az ember? Senki se tudja! Talán családapa, kit szerettei otthon siratnak, de lehet gonosztévő it-, ki száz halált érdemel! Mindegy! Egy emberi eletnek, egyetlen emberi öletnek megmentéséről van szó!. .. Nem akarok bővebben szólani arról, hogy honnan vette a inai társadalom egy emberéletnek ilyen nagy értékelését? Honnan, ha nem abból az evangéliumból, amelynek sokszor még a gyökerét is ki szeretné irtani. És ha az emberi iársaság egy tagjának mulandó földi létéért mindent megtesz, a mit csak tehet, menynyivel többet kell elkövetnie annak az egyháznak, a melyre Isten halhatatlan lelkeket bizott. T gye meg azért, a ki ennek az egyháznak tagja, kiki a maga helvén a magáét, örömmel, hűséggel, hittel, imádkozással, szeretettel és akkor meg fogjuk még a legválságosabb időkben is látni, hogy az Úr nem hiába adta igéretét: „A poklok kapui sem vehetnek a Krisztus anyaszentegyházán diadalt." Úgy legyen ! Sopron. Stráner Vilmos, theol. akad. tanár. T Á R C FÍ. Nyugalomba vonulásom után. Budapest, 1911. augusztus hóban*) Rovom a város* mélázó kedélylyel, S úgy bánt e zaj, e vásári zsivaj; Itt nappallá lesz maga is az éjjel, Hívságos gyönyörök forrásival Édesen tűnsz fel emlékezetemben Csendes falum s ugy földeritesz engem, Sokszor jön onnan kedves izenet S százszor megáldom minden porszemed! Fényes termekben vidám zene zendül 8 míg ott örömbe merül el a szív, Lelkemben lágy, halk harmónia csendül: A harangszó, mely a templomba hív. Ülnek sorjában ifjak és vének, S száll az imádság, forr, buzog az ének. A való boldogsághoz ez az ut — S százszor megáldom azt a kis falut. Itt áll a vár. Nézek merengve rája, S eszembe ötlik nagy Mátyás király, A „Szép Ilonka

u bús tragédiája *) Felolvasta a szerző a Budapesten, 1912. március 10-én tartott „Protestáns Irodalmi Társaság esti ünnepségén.