Evangélikus Őrálló, 1911 (7. évfolyam)

1911-02-16 / 7. szám

1911 Még egyszer: „Quo ruitis?"... Raffay —Sztehlo-ék „Quo ruitis" cimü felszólalásomra az „Evangelikus Lap" 7-ik, illetve az „Evangelikus Őrálló" 6-ik számában közzétett néhány sorból álló „válasz"-ukban igen rövidesen akarnak végezni velem és alighanem azt képzelik, hogy — kivégeztek, nemcsak engemet, hanem »az igazhitüség" többi „legfőbb haszonbérlőit" is Talán a következmények meg fogják őket még tanítani arra, hogy az mégsem megy olyan könnyen, mint ők gondolják. Én is igyekszem — amennyire ilyen esetben lehetséges — rövidre fogni „viszonválaszomat". iWindakét válasz egymással egybehangzó tenorja az, hogy sem Raffay, sem Sztehló velem egyáltalán érdemileg és komolyan szóba ereszkedni nem kivannak. Erre — őszintén szólva — meglehetősen el voltam készülve és azt hiszem azok közül, akik velem egyetértenek, a legtöbben Raffay —Sztehlo-éktól szintén nem vártak mdst. Sztehlo Kornél úr úgylátszik meg'ehetős súlyt helyez válaszában arra, hogy neki engemet „eddig még névből sem volt szerencséje ösmerni!" Én ezen nem csodálkozom, még kevésbé veszem rossz néven tőle. Hiszen közel 22 évi egyházi működésemben a „föltűnést" csakugyan soha nem kerestem és egyházi közéletünkben »szerepet« nem játszottam. Különben is belátom, hogy olyan szédületes magaslatról, amilyenen Sztehlo Kornél úr áll, a magamfajtáju apró emberkéket, lelkészeket és szürke, igénytelen profeszszorokat észrevenni és létezésükről tudomást szerezni nem könnyű dolog és ez evangelikus egyházunk u. n. „demokratikus" szellemének teljesen meg is felel. Viszont azonban higyje el Sztehlo úr, vannak elegen olyanok is, akik innen alulról, a „mélység"-ből nem látnak föl a magasabb egyházi aristokrácia régióiba és esetleg — horrendum dictu! — engemet jobban ismernek mint — Sztehlo Kornél urat Kérem, ezen ő sem csodálkozzék és ne vegye rossz néven tőlük. Általában véve nem tudom, mióta kell ahhoz, hogy valaki — bárha az utolsó és legegyszerűbb egyháztag légyen is — vitális érdekű egyházi kérdésekben fölszolaljon — előbb Sztehlo Kornél úrnak bemutatkozni, vagy talán az egyház külső adminisztrációja körűi előre külön „érdemek"-et szerezni? És reménylem, hogy vannak egyházunkban még egynéhányan, akik egy egyszerű lelkésznek és a lelkészképzés fontos feladatával foglalkozó theol. tanárnak szerény, zajtalan munkáját értékelik annyira, mint egy egyetemes egyházi ügyész úrnak, egyébként készséggel megengedem, más téren talán elismerésre méltó egyházi szereplését. Erről tehát ne vitatkozzunk és ne versengjünk egymással. Ki tudja, melyikőnk húzná a rövidebbet! Csakhogy Sztehlo Kornél úr, úgylátszik, általában véve meglehetős nagyfokú ,rövidlátásában szenved, mert nemcsak engemet, hanem nálamnál valamivel különb embereket, sőt egyházi testületeket sincs .szerencséje" ismerni. Avagy talán, amikor Stettner Gyula vasi felső esperes, egyházunk egyik nagytudományu és apostoli lelkületű, igazi érdemekben megaggott munkása ismételten és nyilvánosan rámutatott Sztehlo cikkeinek és „mulattatásra szánt, ártatlan" fölolvasásainak egyházrontó, nem pedig épitö irányzatára és esetleges veszedelmes következéseire — érdemesnek találta Sztehlo úr erről tudomást venni és volt-e „esze ágában" „vele polémiába bocsátkozni?" Avagy csak egy szóval vagy cselekedettel tudomást vett arról, hogy ugyancsak fenttisztelt Stettner Gyula „nevű* esperesnek Sztehlo ellen irányzott „tanúságos és épületes felolvasásáért" „a dunántúli ág. h. evang. egyházkerületi evangéliomi egyesület" 1909. augusztus 17-én tartott gyűlésén „egyhangú köszönetet mondott, tehát teljes hozzájárúlását fejezte ki? Szó sincs róla! Mit Sztehlo Kornél úrnak egy tekintélyes egyházi férfiú intőleg fölemelt újja, kérőleg fölemelt keze? Mit neki egy tekintélyes egyházkerület lelkészi karának és világi urainak tiltakozása? Ő mindezekre fittyet hányva, előkelő, aristokratikus elegánciával nyugodtan folytatja tovább „egyházépítő" munkásságát, fölolvasásait, sói kijátsza az utolsó tromfot is, és az „evangelikus" jelszóval erősen visszaélve, Haeckel-féle „vallási" eszméinek terjesztésére külön sajtó-organumot teremt és fölcsap az »Evangélikus Lap" társszerkesztőjének. Mi csodálkozni való van mindezek után afelett, hogy ;,egy Stráner Vilmos nevű theol. akad. tanár"nak az egyház legszentebb érdekeit és értékeit féltve védő, azokért sikra szálló és — miként a hozzá érkezett levelekből kitűnik — számosak legbelsőbb érzelmeit tolmácsoló felszólalása — Sztehlo Kornél úrnál csak azt a cynikus és frivol nyilatkozatot képes kiváltani, hogy „most pedig a legnagyobb mulatságot okozott nékem a Stráner úr cikke." Valóban kíváncsiak lehetünk reá, hogy Sztehlo Kornél úrnak ilyetén „egyházi mulatságai" ellen nincsen-e talán mégis még másoknak is, különösen egyházunk leghivatottabb őrállóinak, tiltakozó szavuk ? Hogy felszólalásomat — a mi az előadottakból érthető — szent haragtól eltelve és áthatva írtam, azt nincs okom sem tagadni, sem szégyelni. De ha Sztehlo úr válaszában azt írja, hogy „nagy düh"-vel rontok neki lapjuk szerkesztőinek, úgy erre csak az a megjegyzésem, hogy a „düh" olyan tulajdonság, amelyet azokra a bizonyos élő lényekre szoktunk alkalmazni, melyeket Sztehlo úr az ő evolutiós elmélete alapján szintén az ő ősei közé számíthat — mi azonban a magunkéi közé még eddig nem. Ha Sztehlo úr ,.végleg lemond arról", hogy engemet „capacítálhat", azt igen helyesen teszi, de nem azért, mivel kettőnknek „az evangeliomról eltérő fogalmaink vannak", hanem azért, mivel őneki az evangeliomról egyáltalán — „fogalma" sincs. A Sztehlo úr válaszában a dkkemet nem ismerő olvasóközönség megtévesztésér kalmas egyes valótlanságokra nem helyezek olyí ulyt, hogy azokat egyenként elősorolni és r.K ifolni szükségesnek tartanám. Azt is majdnem fölösleges külön konstatálni, hogy sem az egyik, sem a másik ,válasz" a fölszólalásomban fölsorolt egyetlen egy tényt vagy állítást nem cáfolt meg, egyetlen kérdésemre feleletet nem adott. Tényekkel, elvitázhatatlan és le nem tagadható tényekkel nyomorúságos, üres frázisokat szembeállítani — mint azt Raffay válaszának reám vonatkozó részében is teszi — ; teli torokkal és előkelő önelégültséggel a legképtelenebb „evangéliom"«ot világgá kürtölni és azután, ha a vallott elvekért felelni kellene, fennhéjázó megvetéssel azt mondani: „Nem állok szóba veletek!", ez mindenesetre igen könnyű és kényelmes dolog, de hogy akár társadalmi, akár politi-