Evangélikus Őrálló, 1911 (7. évfolyam)

1911-02-16 / 7. szám

1911 EVANG ELI KUS ŐRÁLLÓ 57 kai, akár egyháztársadalmi téren az ilyen eljárásnak megjelölésére milyen kifejezés volna a legalkalmasabb, azt Raffay—Sztehloék különös fejtörés nélkül alighanem magok is el fogják találni. Egyébként tetszésök szerint — válogathatnak is. Én akár többet is tudnék ajánlani. Ha pedig Sztehlo Kornél úr lelkiismeret sugalta felszólalásomat hajlandó „/m/felháborodásnak" tekinteni, úgy én alighanem legalább ugyanazzal a joggal minősíthetném a — cikkem által néki okozott „mulatságot" a (kifejezés ugyan kissé „szokatlan") „műmulatságának. Vagy ha nem az. a mint hogy a mi felháborodásunk, higyje el, nem /72/ífelháborodás ; ha Sztehlo Kornél úrnak a legkomolyabb elkiismereti kérdések fölvetése, az egyház legszentebb javainak vétkes kijátszása fölött érzett aggodalmak valóban »mulatságot", sőt „a legnagyobb mulatságot" okozzák, akkor azt hiszem Sztehlo Kornél úr maga is elérkezettnek fogja látni az időt arra, hogy mint egyet, egyházi ügyész E. A.-unk megfelelő szakaszainak önmagára való alkalmazása felett gondolkozzék. Sopron. Stráner Vilmos. Érdekes érvelés, tanulságos nevelés. Egy barátom, nevezzük X-nek, vasúton utazva, beszáll egy második osztályú szakaszba, ugyan abba a szakaszba beszáll egy r. k. pap, nevezzük Y-nak. Ketten vannak együtt a szakaszban, elhelyezkednek, beszédbe ereszkednek, egy városba utaznak, megismerkednek. majd ezután, midőn egy közösen ismerős családra terelődik a beszéd, Y. ki jezsuita páter, azt hive, hogy X. is r. kath vallású, a két utas között a következő párbeszéd folyik le : X. Igen, hallottam, hogy N. N. család szépreményű leánya menyasszony. Y. Igen, de sok bajt, gondot okoz szüleinek. X. Ügyan miért ? Y. Mert a vőlegény apostata, lutheránus. X. No az nem baj, ha szereti a leányt, minden áldozatot meghoz érte. Y. Megtettünk, megpróbáltunk mindent; makacs, önfejű lutheránus, hogy ha már convertálni nem akar, legalább reverzálist adjon. — Szülei is tiltakoznak ez ellen. Úgy látszik nem lesz semmi a házasságból. X Kár volna a két szerelmes szívet megakadályozni a boldogságtól, a vőlegény nemcsak derék férfiú, de előkelő állású, szép jövő vár reá, engedjen a menyasszony, kövesse mint tiszta vonzalmát. Y. De uram! hogy gondolhat ilyet, hogy az Isten engedjen! Az Isten engedjen az ördögnek, az nem lehet, semmisem lesz belőle. A vonat az állomásra ért, utasaink kiszálltak, szétváltak, a jezsuita páter, ki congregátió tartás céljából utazott a városba, valószínű, sőt bizonyos, hogy a congregátión is arról tartott értekezést, hogy az Isten, az egyedül üdvözítő róm. kath egyház nem engedhet. Ilyen a jezsuita érvelés, mindenesetre hatékony, Jiát a nevelés? Ime egy példa a sok közül : Az apa róm. kath. vallású, főiskolai tanár, az anya evangelikus vallású, egyetlen gyermekük a fiu, ki az apa vallását követi. Szüleinek egyetlen reménye, büszkesége, elvégzi helyben az elemi iskolát, alig 9 éves múlt, szülei beadják a gyermeket Kalocsára a jezsuita intézetbe. — Szeptemberben vitték oda a gyermeket, ott volt az édes anya is vele, elragadtatással beszélte nekem maga, micsoda szellem, micsoda környezet, micsoda nevelés stb.. Hiába volt minden érvelés. Szeptembertől novemberig a karácsonyi vakációról, a kriskindliről levelez az alig 9 éves múlt gyermek s novemberben már azt írja édes anyjának ; — legkedvesebb kriskindlim az volna édes anyám, ha elhagynád az eretnek, lutheránus vallást, s róm. kath. lennél. — A gyermek haza jön a karácsonyi vakációra, unszolja, zaklatja az anyát s a szerencsétlen anyja hallgat, enged a gyermek éretlen, a jezsuitáktól beoltott szavára, kitért, róm. kath. lett. — Nem sokáig volt öröme benne, a következő krískindlire meghalt a szegény, boldogtalan anya. Vájjon gondol-e reá fia ? í Kassa. Homola István, ev. lelkész. T Ä N Ü G Y. Elismerés, köszönet az egyetemes tanügyi bizottságnak. Engedje meg Nagytiszteletü Szerkesztő úr, hogy becses lapjában egy köteles tartozásomat róvjam le az egyetemes tanügyi bizottság iránt. Az Ev. Őrálló 1910. évi 26. számában megjeien igénytelen javaslatom kapcsán, nem ugyan megrovásképen, de mégis kifogásolva szóvá tettem az egyetemes és egyéb gyűlési jegyzőkönyveinkben előforduló statisztikai adatokat, írván ezekről ott a következőképen: »Ki olvassa azokat? Vajmi kevesen. Ki szerez azokból hiteles képet egyházunk közállapotáról ? Senki! Miért? Mert azok jegyzőkönyveinkben csak egy rendszertelen halmazt, egy hóit, élettelen tölteléket képeznek, melyektől megcsömörlik az, aki készíti és az, aki elolvasni akarná. Miért? Mert tökéletlenül, hasznavehetetlenül vannak az olvasó elé állítva. Ezen megjegyzésemet az egyetemes tanügyi bizottság nemcsak megszívlelte, de tényleg meg is valósította, az egyetemes gyűlés legujabbi jegyzőkönyvében a tanügyi bizottság érdekes jelentését 19—31 oldalon egészen új, formás, áttekintő, mindenki által könnyen megérthető és kezelhető alakban közli s ezért a készségért es sikerült munkáért az érdemes tanügyi bizottságnak itt a legteljesebb elismerést és hálás köszönetet mondok, nemcsak a magam, de engedelemmel mindazok nevében is, kik ezen adatokat jegyzőkönyveinkben figyelemmel kísérik. — Micsoda előny, mily különbség ez a mostani, az eddigi közlésekhez képest! Méltóztassék csak az 1909. évi e gyűlési jegyzőkönyvben előforduló ezen jelentést összehason! lítani, a mostanival. Közdolgaink felett kritikát gyakorolni, kétségtelen jogunk, de viszont üdvös munka, nemes törekvés, haladás elismerése, megbecsülése, testvéri erkölcsi kötelességünk. - Becsüljük meg a munkát, becsüljük meg egymást! Ennek kívántam itt nyíltan kifejezést adni s hogy örömöm a szép munka felett és elismerésem teljesen zavartalan legyen, tartózkodom ezúttal a netaláni észrevételeim nyilvánításától is, máskor esetleg rátérek