Evangélikus Őrálló, 1911 (7. évfolyam)

1911-02-16 / 7. szám

54 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 1911. utolsónak is alig jutott be és a hatalmas párt­fogás meghozta a maga eredményét, ami Zichy minisztersége alatt végre nem csoda. íme csak a napokban nyilatkozott a protestánsok sé­relmeinek orvoslásáról, de ugyanakkor e szer­zetes kinevezésével ujabb sérelmet ejtett a protestánsokon. Csodálkozni inkább azon le­het, hogy a magyar protestánsegyház vezér­férfiai megelégszenek a miniszter nyájas, de diplomatikus szavaival és tétlenül nézik ezt az aknamunkát ahelyett, hogy az egyház te­kintélyének teljes súlyával tiltakoznék j ilyen jogcsorbítás ellen. Ha már olyan világot élünk, hogy protekció nélkül bajos a boldogulás, meg kellene fontolni, hogy az igazán érde­mesnek pártját fogni, annak útjait egyengetni nem méltatlan az egyházhoz s hogy nem volna szabad így, minden küzdelem nélkül, kiszorittatni a híveinket, csupán vallási okok miatt az őket megillető működési térről. Äny­nyit bizonyosan elérhetnénk, hogy ha már nem protestáns, de legalább nem is szerze­tes, hanem szabadelvű kath. lenne a művelő­déstörténelem tanára az egyetemen, ki a tu­dományos szempontot tartaná szem előtt és nem a felekezetit, a klerikálist. Felvilágoso­dott egyén, bármilyen vallás hive legyen is, tisztában van azzal, hogy a felekezeti színe­zetű tudománynak nincs igazi tudományos értéke s azért a kath. klérusnak nem kellene attól félnie, hogy protestáns tanár megmásí­taná az igazságot, ha sikerülne e katedrához jutnia, de hogy a műveiben is elfogult szerze­tes tanár tárgyilagossága milyen fokú lesz, arról jobb hallgatni. Ä legutóbbi időben egymásután foglalják el valamely rendhez tartozó kath. tanárok az egyetemi tanszékeket (pld. Czirbusz piarista), mind Budapesten, mind Kolozsvárott. Ha ez sokáig tart, Zichy miniszter jóvoltából a szer­zetesek monopolizálják majd az egyes katedrá­kat, épen úgy, mint monopolize' 4 ik már az ország nem egy tankerületében főigazgatói állást. Sok kerületbe következe en szerze­test vagy legalább is klerikálir ágit nevez­nek ki utóbbi időben főigazgat ónak a minisz­terek s mi szépen belenyugszunk ebbe, mintha ez nem is lehetne másként. Világi uraink, püspökeink, akiknek kezében volna a befo­lyás, hatalom, e kérdésekkel nem törődnek s az a felszisszenés, amelyet egy-egy ilyen sé­relem kelt, hamar elhangzik. A vallások jog­egyenlősége még mindig csak írott malaszt s egyházunk nem tud érvényt szerezni jogá­nak a kath. néppárt hatalmi törekvéseivel szemben. Visszavonúl a küzdelemtől, pedig ez a visszavonúlás egyházi ík jövőjére nézve helyrehozhatatlan károkat jelent. Ő. Tartsuk ngitva templomainkat! Alig van az országnak olyan vidéke, melyen meg ne fordultam volna s minthogy már a szülői házban belém oltották a hitélet iránti meleg érdeklődést, min­denütt, ahol jártam, első útjaim egyike az evangelikus templomhoz vezetett. Érdekelt a templom kora, stilje és mai állapota s a néma és mégis beszédes épület­től tudakoltam az ősök nagyságát és hithűségét, vala­mint a mai nemzedék buzgóságát és áldozatkészségét. Megesett az is, hogy nemcsak az érdeklődés, hanem a lelki vágy hajtott az evangelikus templom felé. Bár érzem és vallom, hogy a „Magasságos nem kézzel csinált templomokban lakik ', hanem egyaránt megtalálható mindenütt, ahol fohászainkkal felkeres­sük: nem ritkán szükségét éreztem annak, hogy a szent hely csöndes magányában, távol a világ zajától rebegjek el egy-egy fohászt magamért és szeretteimért. Sajnos, hogy akár érdeklődésből, akár pedig ta­nulmányozás vagy a lelki szükség kielégítése céljából kerestem fel templomainkat, a vasárnapi istentiszteletre és a hétköznapi könyörgésre szánt rövid idő kivéte­lével Brassótól kezdve Sopronig és Temesvártól kezdve Kézsmárkig — ha jól emlékszem, — csak Liptószent­miklóson találtam nyitva az ajtót. Nem ugy a kath. szomszédoknál. Azoknak tem­plomait a városokban mindenütt, faluhelyt is csaknem kivétel nélkül nyitva leltem reggeltől alkonyatig s lát­tam, hogy oda mindig betérhetnek azok, akik ott lelki pihenést keresnek. Mi lehet az oka, hogy ezen a téren nem követ­jük a szomszéd példáját? Voltak idők, amikor nagyon is indokolva volt templomainknak zárva tartása. Indokolttá tették az erő­szakos és alattomos templomfoglalások. Azok az idők azonban, hála Istennek, régen elmultak. Templomfog­lalásoktól ma már nem kell tartanunk s emiatt bátran megnyithatjuk templomaink ajtajait. De hát ha ettől nem, — mitől félünk akkor? Talán a tolvajoktól ? Hiszen nekünk sem aranyunk, sem ezüstünk nincsen! Szegénységünk szinte közmon­dásos Templomaink csaknem túlságosan egyszerűek és dísz nélkül valók. Nincs is rá pénzünk s puritán felfogásunk sem engedné meg, hogy azok belsejét a gazdag szomszédéihoz hasonló káprázatos díszbe öl­töztessük. A rablóktól és tolvajoktól tehát nem kell félnünk. Ha azonban nem az aggodalom és féltő gond, akkor csak az lehet az oka templomaink zárva tártá­sának, hogy híveink lelki szükségéről a rendes isten­tiszteletekkel kielégitőképen gondoskodni véltünk. Azt hisszük, hogy a vasárnap és hétköznap reggeleken nékik nyújtott lelki eledel egész hétre elegendő. Pedig nem úgy áll a dolog. Faluhelyt is bizonyosan többen akadnának, városokban pedig minden bizonnyal sokan vannak, akik az istentiszteletre rendelt időn kivül is „szeretnék az Ur házában való lakozást és az Ur di­csősége hajlékának helyét " S hogy azután ezek közül (faluhelyen a megszólástól való félelem miatt talán nem teszik) — városokban igen sokan betévednek a kath. templomba, arról bárki igen könnyen meggyő-

Next

/
Thumbnails
Contents