Evangélikus Őrálló, 1911 (7. évfolyam)

1911-02-16 / 7. szám

1911 EVANG ELI KUS ŐRÁLLÓ 55 ződést szerezhet magának. S ne higyjük, hogy csak olyanok teszik, akik egyházuk és vallásuk nant közömbösek. Megteszik olyanok is, akik nemcsak szóval hirdetik, hanem tettel is bizonyítják, hogy egyházunknak odaadó hívei. Jellemző példa gyanánt csak egyik magasabb osztályú tanítványom esetét hozom fel. Buzgó evangelikus ma is, annyira, hogy a lelkészi pályára készül, amikor azonban ez az eset történt, egyenesen rajongó volt, mert egy túlzó irányú, nem kimondottan baptista, de a baptistákkal nagyon rokonszenvező vallásos társulatnak került a befolyása alá. S mi történt mégis vele ? Megbetedvén az édes anyja, minden reggel betért az evangelikus templomba, délután pedig rendszeresen eljárt a kath. templomba anyjáért imádkozni. Megtette pedig ezt hosszú időn át, mindaddig, mig a dolog tudomásomra nem jutott s őt a kath. templomba járásról le nem beszéltem. S ha a férfiak megteszik, mennyivel inkább megteszik a sokkal vallásosabb kedélyű nök. Erre vonatkozólag álljon itt egy kolozsvári előkelő úriember nagyműveltségű feleségének az „Egyházi Újságban" közzé tett „Nyílt levele", melyet a nevezett lap szerkesztőjének, nagyt Barabás Samu úrnak szíves engedelmével a következőkbén közlök: „Nagytiszteletü Uram 1 Látszik épen nálunk reformátusoknál, hogy a törvényeket és a rendeleteket a férfiak hozzák. Legalább az egyházi dolgokban több beleszólást kell engedni az asszonyoknak, mert az egyházi dolgokat nem is annyira ésszel, mint inkább szívvel kell végezni. Mi asszonyok már lelkünk világánál fogva is rendszerint sokkal vallásosabbak, buzgóbbak vagyunk, sokkal inkább ragaszkodunk egyházunkhoz, mint a férfiak, amit a statisztika is bizonyít, az áttéréseknél u. i- a férfiak vannak többen, pedig Magyarország lakosságának jóval több, mint fele, leány és asszony. Nem akarom magamat feltolni, mint törvényhozó, mert erre jogom nincs, de ha Nagytiszteletü uram figyelemmel kísérte Kolozsvárt a református asszonyok vallási gyakorlatát, igazat kell, hogy adjon nekem abban, hogy nálunk reformátusoknál ebben a részben valami hiba van. Ha csak egyszer is vette magának azt a fáradságot, hogy reggel korán a róm. kath. templomok körül sétálgasson, akárhány asszony hívét látta volna ottan,' akik reggel, mielőtt munkába mennek, betérnek a róm. kath. templomokba egy-egy imát mondani. De nemcsak a köznép van így vele, így vagyunk mi mindnyájan. Némelyikünket némely nap, mikor otthon egy gondolatkörrel foglalkozunk, családunk valamelyik tagjára gondolunk, aki beteg, vagy uton van, vagy nagy vállalat előtt áll: olyan áhítat fog el, hogy szükségét érezzük valamely templomban egy Miatyánkot elmondani. Hiába zörgetnénk református templomainkba, azok mindig zárva vannak, csak akkor engednek oda be, mikor a prédikátorok az Isten igéjét hirdetik. Az igehirdetés feltétlenül szükséges, de hogy az imádkozást mindig orgonahangok, ének, a prédikátor szava irányítsák, arra nem mindig van szükség. Mi asszonyok akárhányszor olyan lelki állapotban vagyunk, hogy ez imádkozásunkban zavar. Zavar különösen még az is, ha valamelyik prédikátor felkérésünkre az egyházfival templomát felnyittatja, mert annak kellemetlen arca, a kulcs zörgetése a zár nyikorgása kihoz abból az áhitatosságból, mellyel a templomba siettünk. Mit teszünk ilyenkor mi asszonyok ? Valamennyien azt, hogy mindnyájan egy pár percre betérünk a mindig nyitva levő kath. templomba, és ott, a magányban áhitatos imával fordulunk az Istenhez. Nem gondolja Nagytiszteletü Uram, hogy nálunk, reformátúsoknál, az állandóan bezárt templomok épen a hívők azon tömegére vannak rosz hatással, akiktől gyermekeink vallásos nevelése függ ? Nem gondolja-e Nagytiszteletü uram, hogy a református vallásosságnak nagy szolgálatot tennénk azzal, ha templomainkat épen úgy nyitva tartanánk egész nap, mint a római katholikusok ? — hogy mi akkor, mikor lelki szükségünk megkívánja, minden zaj nélkül, csendesen oda vonúljunk és imádkozhassunk az Úrhoz ? Igaz, hogy az Isten mindenütt jelenvaló és mindem t megtalálható, de ha már mi úgy gondoljuk és úgy íjuk jónak, hogy a iemplomban keressük fel Őt, nyújtsanak nekünk alkalmat, hogy megtaláljuk ezt, amikor áhítattal imádkozni akarunk. Ha naponként csak tizen mennek ilyen indulattal a nagy templomba, már abban a tizben is megerősödik a hit, a bizalom, a szeretet, egyháza iránt. Nagytiszteletü uram megérti a jó szót, egyháza érdekeit szivén viseli, nagy munkát végez hívei között, kicsi munkával, hogy templomainkat a nappali órákban állandóan nyitva tartanák: csak fokozná és hálára kötelezné első sorban „a kolozsvári, később az erdélyrészi összes assonyokat és leányokat * Eddig a levél, melyhez csak egyet akarok hozzá tenni Papi értekezleteinken és egyházi gyűléseinken kifogyhatatlan a panasz, hogy az idők egyre jobban rosszabbodnak, hogy a társadalomban az egyház és vallásellenes mozgalmak folyton erősbödnek, hogy a katholicizmus nyilt és burkolt támadásai napról-napra vakmerőbbekké válnak és hogy az evang. család sem az már, ami volt régen, mert az ösök hite, vallásos buzgósága, egyházszeretete nem ég, hanem csak pislog az utódok szivében. Értekezleteinken és gyűléseinken gondosan keressük, kutatjuk a módját, hogy lehetne bajainkon segíteni, hogy lehetne a támadások ellen sikeresen védekezni, hogy lehetne egyházunk bástyáit megerősíteni és hogy lehetne a mai nemzedék hitét, egyházszeretetét feléleszteni és hatalmas lángra lobbantani. Keressük, régóta keressük az orvosságot, a csodabalzsamot, mely egyházunk sok vérző és fájó sebét meggyógyítaná és új életet teremtene. Kereső szemünk elkalandozik messzire, nagyon messzire s e miatt nem látja meg azt a szerény gyógyfüvet, mely szintén gyógyító tényezőül kínálkozik. Itt van a közvetlen közelünkben A templom az! A templom, mely kér, könyörög, unszol, hogy tegyük már végre-valahára igazán „az imádság házává" s tartsuk nyitva mindazoknak, minden időben, akik a zsoltáriróval együtt „egy dolgot kérnek az Istentől s azért esedeznek, hogy lakhassanak az Ur házában életüknek minden idejében, hogy nézhessék az Urnák szépségét és gyönyörködhessenek az ő templomában." Azt hiszem, hogy templomaink állandó nyitvatartásában kínálkozik részünkre az egyik leghathatósabb védőfegyver az ellenünk irányuló támadások ellen s azért nagyon elérkezettnek látom az időt arra, hogy templomaink ajtai egész nap nyitva álljanak, hirdetvén boldognak-boldogtalannak, gazdagnak-szegénynek, ifjúnak-öregnek egyaránt: „Jöjjetek én hozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek és én megnyugosztalak titeket." Adorján Ferenc.