Evangélikus Őrálló, 1911 (7. évfolyam)

1911-12-23 / 51. szám

483 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 1911. flz IM. m UH. í.-c. és az 1X95. évi XUIL f.-c. helyes értelmezése és alkalmazása. Az első t. c. a ' törvényesen bevett keresztyén vallásfelekezetek viszonosságáról, második a vallás szabad gyakorlatáról szól. Mindkét t. c. §§-ai vilagosak és mégis — főképen az áttérésre vonatkozó szakaszokat kell, hogy tüzetesebben megvizsgáljuk s ismertessük. Erre késztetnek bennünket a mindennapi életben — az egyházban és azon kivül előfordulú esetek, melyek arra engednek következtetni, hogy az amúgy is megnehezített áttérési esetek megítélésénél a két t. c. helyes magyarázatot s igy helyes alkalmazást nem nyer, a minek azután nemcsak elvben vannak súlyos és kellemetlen következményei, hanem, a mint azt az alábbi példa is mutatja, anyagi, — egyházi adózási szempontból komplikációkat idéz elő. Az »Evangélikus Őrálló" 49-ik számában közölt „berezeli áttérési eset" — is erről tesz tanúságot, mert ott is ez volt a hiba. A berczeü kath. híveknek az evang. egyházba való áttérését az illetékes főszolgabíró — dacára annak, hogy az 1868. évi L1II. t c.-ben megállapított föltételek és formaságok betartattak — hivatkozással az 1895. évi XLIII. t. c. 23 §-ára az áttérést jogérvényesnek el nem fogadta, mert nála, mini elsőfokú közig, hatóságnál a szükséges áttérési bizonyítványok s okmányok be nem mutattattak. S a vármegye közig biz. — a hová az ügy fellebbezés utján került, hivatkozva ugyancsak az 1895. évi XLIII. t. c. 24 és 25 §§-ára hozzá még elmarasztalva az ev. vallásra áttérteket arra, hogy kilépésüktől számított ötödik naptári év végéig esedékes rendes egyházi járulékait a r. kath. plébánosnak fizetni tartoznak. E. y más esetről is tudomásunk van, a mely tk. az egyház körében történt: K n kitért egy evang. vallású egyén a r. kath. vallásra, a ki az ottani r. kath. zárda növendéke volt s egyébbként b i illetőségű. Az áttérés formaszerüen megtörténvén, nem a felvevő r. kath. leik. hivatal, hanem a polgármesteri hivatal értesítette ab i lelkészi hivatalt, hogy M. H. az evang. vallásról a r. kath. vallásra tért át. Az áttérés itt is az elsőfokú közig, hatóság közbejöttével történt, jóllehet az 1868. évi LIII, t. c. 7 §-a értelmében a felvevő lelkésznek az értesítése után az áttérés befejezést nyer. Tekintettel arra, hogy lelkészi körökben is több ízben hallottam azt a felfogást, hogy az evang. vallásra történö áttéréseknél ós kitéréseknél szükséges a főszolgabíró értesítése, illetve közbenjárása, mert egyébbként az áttérés érvénytelen, szükségesnek tartom a két szóban lévő t. c. helyes magyarázatára és alkalmazására lelkésztársaim figyelmét felhívni, hogy evang. vallásra áttérő híveink zaklatásában a jogvédelmet megadni tudják. Az a feltogás, mely szerint a szóban lévő áttéréseknél a főszolgabíró közbejötte szükséges volna, ugy szintén a főszolgabíró részéről az 1895 évi XLIII. t. c. 23 §-ára való hivatkozás, határozottan téves. Nézzük csak az áttérésekre vonatkozó legutóbbi két törvényt egyenként. Az 1868. évi LIII. t. c. 1—7 §-sa vonatkozik a törvényesen bevett keresztyén vallásfelekezetek áttérésére. E törvény szerint, mely az 1848 évi XX. t. c. liberális szellemén épül fel, minden 18 éves egyén és a nő, bár fiatalabb is, ha férjes, valamely bevett vallásra áttérhet, ha ebbeli szándékát két tanú jelenlétében a saját papjánál 14 napi időközben kétszer bejelenti. Erről neki a pap vagy a tanuk bólyegmentes bizonyítványt adnak. Ezt átadja leendő papjának s belépését bejelenti. Fontos ezen áttérésnél a törvény 7 §-a, mely szerint azon lelkész, kinél az átmenet befejeztetett. köteles errői értesíteni azon egyházközség lelkészét, melyhez az áttért előbb tartozott. Ezen értesítés nélkül, a mely a gyakorlat tanúsága szerint igen sokszor el szokott maradni, az áttérés jogérvényesen befejezve nincs. Az áttérés befejezése után az egyházi járandóságok fizetése azon egyház részéről, melyből kilépett, megszűnt. Megjegyezzük, hogy törvényesen beveti vallások hazánkban a következők: 1. a latin, görög és Örmény szertartású katholikus, az ág. hitv evang. a református, a gör. keleti szerb., a gör. kel. román, az unitárius ós az 1895. évi 42 t. c. értelmében az izraelita vallás is, melyre az 1868 évi LIII. t. c. összes §§-ai kiterjesztettek. Az 1895. évi XLIII. t. c. mely az 1868 évi LIII. t.-c.-nek a kiegészítését képezi, a legtágabb szabadelvüség alapján kimondta, hogy mindenki szabadon vallhat és kftvethet bármely hitet vagy vallást, mely az ország törvényeibe és a közerkölcsiség kívánalmaiba nem ütközik. Úgyszintén valamely felekezetből „kilépni" s más felekezetbe „belépni" a törvényekben megállapított feltételek mellett szabad. (5 §.) De a törvény 22 §-a kimondja azt is, hogy az 1868 évi LIII. t. c. 1—8 szakaszaiban foglalt rendelkezéseknek joghatálya — tehát épen a bevett vallások áttérésére vonatkozó §§-ok, — kiterjesztetnek, illetve fenntartatnak. Az 1895. évi XLIII. törvénycikk tehát, az előző áttérési törvény fenntartása mellett — jogkiterjesztést toglal magában, mert elvben a törvényesen bevett vallásfelekezetek mellett törvényes elismertetést mond ki mindazon vallásfelekezetekre, a melyek tanban és életben az orsz. törvényeivel ellentétbe nem jutnak. A törvény tehát határozottan különbséget tesz 1. törvényesen bevett; 2. törvényesen elismert, sőt 3. a jövőben törvényesen elismerendő vallásfelekezetek kfizött. S egyúttal az 1895. évi XLIII. t. c. 1—8 §§-ai kiterjesztetnek, mégis azzal a megjegyzéssel, hogy a fennti törvény 3 §-ában előirt jelentkezések az illető egyházközség lelkésze, vagy elöljárója előtt teendők. (Ily törvényes elismertetést nyert legutóbb Lukács György kultuszminisztersége alatt a baptista felekezet, melynek egyetlen szervezett egyházközsége Budapesten van.) Ki kell terjeszkednünk az 1895. évi XLIII. t. c. 28 §-ára, a melyben kérdésünk megfejtéséhez a legfontosabb részek foglaltatnak, E §., a melyre a cikk elején felhozott esetekben tévesen történik a főszolgabíró s polgármester részéről hivatkozás, szószerint ekkép hangzik : „Arra, a ki bevett, vagy törvényesen elismert vallásfelekezetek valamelyikéből kilépni vagy azokon kívül állván, azok valamelyikébe belépni óhajt az 1868. évi LIII. t. c. 1—5 és 7 §§-ai nyernek alkalmazást azon módosítással, hogy az áttérés szó helyett „kilépésilletőleg „belépés" értendő, továbbá, hogy az idézett t. c. 4 és 5 §-aiban emiitett bizonyítványok az illetékes elsőfokú ha'őságán^l mutatundók fel, amely annak az egyháznak illetékes lelkészét, vagy elöljáróságát értesiti, a melyből az illető kilépett, illetve, a melybe belépni óhajt". E törvénycikk ezen §-a tehát a lelkiismereti szabadság legmesszebbmenő érvényesítésével megengedi valamely törvényesen bevett, vagy elismert vallásfelekezetből való „kilépést" oly módon is, hogy az illető egy másik bevett, vagy törvényesen elismert vallásfeleke