Evangélikus Őrálló, 1911 (7. évfolyam)

1911-11-04 / 44. szám

412 EVANGELIKUS ORÁLLO 1911. az alakítson át bennünket embereknek bzolgáiból s intézményeknek napszámosaiból valóban az Isten szolgáivá. Majd ha az evangélium egyháza teljes egészében az Isten szolgáinak otthona lesz, akkor virrad ránk ismét egy új reformációnak áldott hajnala. De az a reformáció nem formáknak és intézményeknek, hanem a lelkeknek a reformációja lesz. Erre pedig valóban nagy szükségünk van, bár mielőbb felvirrasztaná ránk az evangélium áldott Istene ! R. Luther-Társaságunk. Szomorúan látjuk azt a válságot, melybe LutherTársaságunk legutóbb került. Nemcsak az elnökválság ennek az oka, hanem az a mind szélesebb rétegben gyűrűző elégületlenség is, amely a Társasággal szemben megnyilatkozik. Zsilinszky Mihály elnök távozása nagyon rosszkor sújtja a Társaságot. Ügy vagyunk értesülve, hogy Láng Lajos báró alelnök is bejelentette lemondását, sőt, hogy Scholtz Gusztáv püspök is visszalép a Társaság vezetésétől. Mindez a teljes belső válság megannyi jele. Mindenesetre szomorú dolog ez, amelyen valamikép segítenünk kell. Mert ílt már nem személyi ügyekről van szó, nanem betegségnek tüneteiről. Bizonyítja ezt az is, hogy a L.-T. még azt az egyetlen szervét is, amely lélekzetvételének és a közönséggel való érintkezésének egyetlen állandó eszköze, lapját is hajlandó vagy megszüntetni, vagy más lapnak a vontatójára akasztani. Hát ez már egyenesen szegénységi bizonyítvány volna Itt új életre, új emberekre, új irány szabására van szükség. Úgy látjuk, hogy világi nagyjaink közül a L.-T. elnöki székét vagy nem akarják elfoglalni, mint pl. Láng Lajos báró, aki eddigi alelnöki minőségéből s egyetemi tanári állásából, m. tud. akad. lagságából kifolyólag is legalkalmasabb volna az elnöki székbe; vagy pedig irodalmi egyéni arravalóságuk miatt nem jöhetnek kombinációba. Ebből nem az következik, hogy mindenáron állítsunk a L.-T. élére egy világi embert, aki oda nem való, hanem az, hogy várjunk még akad egy nekünk való ember. Ha Mágöcsi-Dietz Sándor egyetemi tanár, mint az orsz. ev. tanáregyesület elnöke, aki irodalmi téren is jeles névvel dicsekedhetik s buzgóságánál, lelkesedé sénél s kedves modoránál fogva is mindenkep megfelelne egy irodalmi társaság elnöki állásának, hajlandó volna a L.-T. élére állani, igazán nyereségnek lehetne nevezni. Ha azonban őt nem lehetne megnyernünk, akkor inkább ne töltsük be világi emberrel az elnöki széket, minthogy azzal szétrobbantanánk a Társaságot. Maradjon a Tarsaság egyházi férfiú vezetése alatt legalább addig, amig alkalmas világi embert kaphatunk. Mindenkép leghelyesebb volna, ha Scholtz püspök maradna az elnöki székben. Sajnálnók távozását, de ha mégis el kellene őt veszítenünk, akkor is készen kell lennünk a további intézkedésekre. Ez esetben Geduly Henrik püspököt kell az elnöki székbe emelnünk, aki ifjú erejéhez s nagy tehetségeihez mért munkakörben még gyors megfáradás nélkül tudná a közügyeket szolS

áln

i- L,T. tagja. T ARC A. Istennek kell inkább engeöelmeskeöni, mint az embereknek. (Korkép az üldözések idejéből.) Közli: Frenyó Lajos Rudolf király uralkodása szomorúan emlékezetes a magyarországi protestánsokra nézve. Uralkodása elején a katholikus papság azonnal hozza fogott a protestánsok üldözéséhez. Előbb Bécsből s az ausztriai örökös tartományokból űzték el az evangélikus lelkészeket, a kik közül többen Magyarországba jöttek s a Thurzó György jószágain telepedtek meg. Ezután Magyarországot vették sorra, előbb alkotmányát akarták megsemmisíteni, hogy annál könnyebben kiirthassák a protestánsokat. Az ország törvényeit folyton sértegettek, országos hivatalokat csak katholikusoknak osztogattak, a főurakat pedig üldöziék. Illésházy Istvánt, a legtekintélyesebb ev. főurat felségséi»téssel vádolták s Lengyelországba való menekülésre kényszeritették. Azonban nemcsak a kormány, hanem egyes róm. kath. főpapok is minden lehetőt elkövettek, hogy a protestánsokat üldözzék. Draskovics György kalocsai biboros érsek 1586 ban ismét behívta a jezsuitákat s nekik a tursen prépostságot adatta. Ezek Nagyszombatban iskolát alapítottak, a melybe a prot. főurak gyermekeit csalogatták be s azok szivébe a vallásuk elleni gyűlöletet csepegtették. Kutassi János esztergomi érsek s kir. helytartó a bányavárosokból a prot. lelkészeket elűzte s a protestánsoknak megtiltotta a tisztességes temetkezést. Draskovics György a soproni lelkészeket űzte el, mivel a Gergely-féle naptárt nem akarták elfogadni, amikor pedig később a soproniak uj lelkészeket választottak, 6000 forint pénzbüntetésre Ítélte őket. A főpapságnak segítettek a császári hadvezérek is. Basta Erdélyben kegyetlenkedett a protestánsokon, Belgiojoso pedig Felsőmagyarországon. 1604 jan. 7 én elvette a kassai protestánsoktól az Erzsébet-templomot, melyet 50 év óta háboritlanul használtak s a török elől oda menekült egri káptalannak adta, a protestáns lelkészeket s tanítókat a városból s környékéről elűzte, sőt egyeseket közülők ki is végeztetett s a városi polgároknak még a házi istentisztelet tartását sem engedte meg. Ezeken a példákon indult s hasonló babérokra áhítozott Pethő Márton győri püspök szepesi prépost, midőn a Szepességen kezdte üldözni a protestánsokat, azonban több helyen így különösen Lőcsén nem várt ellenállásra talált, mivel a lőcseiek szilárdan kitartottak vallásuk mellett, követvén Péter apostolnak ezt a mondását, Istennek kell inkább engedelmeskedni, mint az embereknek (Ap. csel.) Ezt a bátor magatartásukat, kiállóit zaklatásaikat és győzelmöket óhajtom a következőkben elmondani. 1604. okt. 8-án Pethő Márton Thurzó Kristóf szepesi főispán kíséretében, a ki hítehagyott. lett, de később ismét visszatért, az ev. egyházba. Lőcsére jött, a lőcsei városi tanácsnak tudomására hozta a királv parancsát, amely szerint a tanács adja át nekik a templomot, iskolákat, a régi és uj kolostori ispotályt, a paplakot és minden egyházi ingatlant. A városi tanács erre nem felelt, hanem halasztást kért, hogy a parancsot a polgárság elé terjeszsze, mivel az nem magán, hanem közügy s azon tanácskozni kell.