Evangélikus Őrálló, 1911 (7. évfolyam)

1911-04-06 / 14. szám

122 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 1911. De, mondhatja valaki, hogy mi nem a jogérvényesség szempontjából eszközöljük az egyházi házasságkötést Mi csak megszenteljük azt. Ha ez igy volna, mint a hogy így is van, miért akkor az egész cselekménynek az a jellegvonása, mely nem a célt szolgálja? Miért nem vagyunk hajlandók még elejteni ez intézkedésnek azt a részét, mely a való élet szempontjából cselekményünknek mai érvényességében tartalom nélküli formalitást kölcsönöz, mi nem egyeztethető össze a cselekmény szent célzatával. Miért ne lehetne ezt egy rendelettel úgy szabályozni, mint a hogy az Németországban is érvényben van. Ott a házassági functió formája áll: az igehirdetésből, az uj házasok fogadalmi válaszaiból, összeadásából, ima és áldásból. A kérdések és összeadás formája mindenütt elő vannak írva, mint nálunk, azzal a lényeges külömbséggel, hogy a míg Németországban azt kérdezik, hogy a felek akarják-e házas életüket Isten parancsai szerint folytatni, addig nálunk az a kérdés, hogy akarnak-e házassági szövetségre lépni akkor, amikor a polgári törvény rendelkezése szerint már házassági szövetséget kötöttek. A két kérdés között, mint látható, nagy a külömbség. Mert tegyük fel, hogy a lelkész kérdésére valaki „nenr'-mel felelne, amennyiben már egyszer házasságra kivánt lépni és léptek is polgárilag, mi történne? A lelkész nem adná össze, tehát megakadna egy functió, egy egyházi áldás csak azért, mert valaki az élet való igazságához pedánsul ragaszkodott. Az egyház esküvel erősíthet, a Krisztus lelkével megszentelhet, áldásával boldogíthat, de jogérvenyesen ha nem köthet, ne kössön, mert ebbeli cselekményében nincs igazság, csak üres formalitás. Vegyük egy másik lythurgikus cselekményünket vizsgálat alá: az úrvacsora kiosztását. E keretben a bűnbánati ima után szoktak jönni az úgynevezett agendalis kérdések, melyekre az urvacsorázónak (szándékosan kerülöm a hivő kifejezést) felelnie kell. Ez a felelet, mely a gyülekezet ajkáról hangzik el, legtöbbször arczulcsapása az egész szentség méltó élvezetének. A bűnbocsánat Ígéretének nincs szüksége a bűnbánat nyilt követésére és nyilt vallástételére. Az Isten által nyújtott bocsánatot mi nem fűzhetjük kikényszerített vallástételhez akkor, mikor tudjuk, hogy a vallástétel sok tekintetben nem fedezi az igazságot. Sem az úrvacsora méltó élvezésével, sem annak kiosztásával össze nem egyeztethető annak tudata a lelkipásztorban, hogy igen sok urvacsorázó egy nagy hazugsággal, az egyház által követelt esetleg hamis vallástételével járul az urasztalához, a mely hazugságra egy szentség kiszolgáltatásának keretében mi lelkészek adtuk meg az egyház nevében az alkalmat. A feltett kérdésekre bármelyik hitetlen felelhetné azt is, hogy: nem hiszi. Midőn azt kérdezzük, hogy megbocsátasz-e azoknak, kik ellened vétettek, felelhetné azt is, hogy nem bocsát meg. Megakadályozná ez a vallomása őt abban, hogy ne nyerjen urvacsorát? Nem, mert válaszát mi talán nem is halljuk. Ha tehát bárminemű felelet a feltett kérdésre nem ok arra, hogy az urvacsorázó részesüljön-e vagy nem az úrvacsora kiosztásában, ha továbbá egy feltett kérdéssel alkalmat adunk többszörös hazudozásra, s ez a hazudozás nem jogosítja fel az úrvacsora kiosztóját az úrvacsora megtagadására, ha nem mi adjuk a bűnbocsánatot, hanem az Ur, s mi azt csak Ígérjük, vájjon ezen ígéret s az igéret feltételeinek hirdetése kárpótolja-e mi bennünk, lelkészekben azt a keserű tudatot hogy ezen egyszerű igéret kihirdetéséért részt kell vegyünk kérdéseinkkel egy bűnös urvacsorázónak hogy ugy mondjam — bűnözésében? Avagy nem volna-e Isten igéjének megfelelőbb a ki nem kényszeritett nyomozás s nem volna-e szebb és felemelőbb e szentségnek olyan kiszolgáltatása, melynek szentségi jellegeiben a kiszolgáló lelkész is megtalálná lelkének harmóniáját? És végül ott van a keresztelés szentsége. Az egyházpolitikai törvények életbeléptetése után a keresztelés actusainak szentségi minőségére kellene szorítkoznunk csak s nem volna szabad összekötni azt napjainkban a keresztszülő vallástételével, azok hitbeli azonosságával, azaz a kis gyermeknek Isten kegyelmébe való felajánlását nem volna szabad függővé tenni a keresztszülőhöz intézett kérdésekben magától a keresztszülők Ígéretétől. Ez actusban erre a fogadalom kiváltására szükség nincs alakult társadalmi viszonyainknál fogva. Hiszen ma keresztszülő lehet az is, ki jelen sincs a keresztelésnél. Távolból irattatja fel magát a keresztszülők sorába. De nincs szükség azért sem, mert a keresztszülő vagy nem, vagy csak közvetett befolyást gyakorolhat a szülői ház családi nevelésére s igy a keresztszülő hitbeli meggyőződése ma egyáltalán nem garanczia arra, hogy a kis gyermek is csakugyan vallásosan neveltetik. De nincs szükség a kérdések feltevésére azért sem, mert ha az agendális formában előírt kérdések tartalmát ha nem is födi a kereszt-