Evangélikus Őrálló, 1910 (6. évfolyam)

1910-03-03 / 10. szám

1910. 85 voina, hogy Draskóczyuak 230 oldalas művét, mint irodalmi művet vegye bírálat alá s vizsgálja, hogy megfelel-e az a címének : Äz egyh. beszéd tört. fejlődése és az alapigéhez való viszonya. Hogy mi volt a kijelölt tétel (mit a szerző maga is megmondott: Az egyh. beszéd tört. fejlődése tekintettel az alapigéhez való viszonyára) az csak a bizottságra tartozott. Miután pedig a bizottság úgy is egyhangúlag elfogadta a művet, ennek a kérdésnek a felvetése most már csak illetéktelen szószátyárkodás, még akkor is, ha Szepesi azonos volna a volt hivatalos bírálóval. 2. Szepesi második vádja eddig csak irodalmi rágalom, mert az' igért „párhuzamos szemelvényekkel" mindeddig adós maradt. Ő maga is elismeri, hogy a „részleges bizonyítékokkal" még csak ezután fog szolgálni. Hát az eddigi három cikkében nem volt rá máris elég alkalma? Valóban nagy fokú lelkiismeretlenség kell ahhoz, hogy valaki egy közismert szerző valóban meglévő írói reputációját ígéri bizonyítékokkal ily alattomos módon merje megtámadni. Vájjon tárgyilagos bírálatnak lehet-e ezt még nevezni ? Ebben az esetben „az ügy érdeme" igenis azt követeli, hogy a kritikának ezen módja ellen felszólaljunk s e lap olvasóinak igazságérzetére appelláljunk. De appellálunk az egész tanárvizsgáló-bizottságra, melyet Szepesi bele mert vonni ez ügybe, hogy mint a ravasz ökörszem, annak szárnyai alatt juthasson előbbre. Ä bizottság megelégedett a kérdéses dolgozattal, Szepesi nincs megelégedve ; a bizottság már felmentette a dolgozat szerzőjét azok alól a vádak (?) alól, melyeket Szepesi már a Prot. Szemlében hozott fel ellene, Szepesi azonban még most is forszírozza a dolgot, mintha csak egy fixa ideája volna. S mindezt a „theol, irodalomfejlesztés" cégére alatt teszi. Irodalomfejlesztésnek meri nevezni, személyes tendenciától vezérelt kritikáját. Dicsőití azt a szerencsétlen újítást, hogy a szakdolgozat, bár csak mint kézirat, nyomtatásban jelenjék meg, holott igy lehetetlenné van téve, hogy a szerző még az illetékes szakbirálatot is figyelembe vehesse, művének hiányait pótolhassa s igy vihesse a nyilvánosság elé. Nem csekély mértékben ennek a rendszernek az áldozata a jelen eset tragikus hőse és más jelöltek, kik úgy látszik felsőbb meghagyásra, a theol. tanárvizsgáló bizottság elnökének a kifejezett óhajára kénytelenek műveiket a nyilvánosság elől „légmentesen elzárni". Vájjon számolt-e a bizottság és annak érdemes elnöke azzal, hogy mily hiábavaló kiadást szerez ez az újítás a jelölteknek anélkül, hogy az irodalomnak abból valamelyes haszna lenne. De hát így csinálták ezt az egyetemen is, állítja Szepesi s idézi a budapesti egyetem idevonatkozó szabályzatát. Mi e kérdésben a párisi, londoni és berlini egyetemekhez fordultunk s az utóbbinak statútumait is beszereztük. Addig is, míg az egész anyag kezünkben lesz, közöljük a berlini egyetemnek az egyetemi magántanári habilitatiónál követett gyakorlatát, melyet nem csak vazért tartunk mérvadónak, mert Berlin a kontinens első egyeteme, hanem, mert prot. theologiánk különben is a német prot. theol. rendszer szerint szokott igazodni. Rz idevágó berlini szabályzat a következő : §. 5. Für die Meldung ist erforderlich . . . eine in deutscher oder lateinischer Sprache geschriebene oder gedruckte Abhandlung aus jedem der Hauptfächer, über welche der Bewerber zu lesen beabsichtigt. (Für das Fach der Klass. Philol ist die latein. Sprache vorgeschrieben) . . . Berlin, d. 1. Junius 1908. Der Minister der geistlichen, Unterrichts-und Medizinal Angelegenheiten. Im Auftrage: Maumann. — Ez a statutum tehát a jelöltre bízza, hogy szakdolgozatát elég perfektnek tartja-e az előzetes kinyomatásra s még azt sem követeli, hogy a dolgozat gépírással nyujtassék be. Ezekután tisztelettel kérdezzük a mélt. bizottságot, vajon a mi szerényebb viszonyaink között ez a gyakorlat nem felelne-e meg jobban a célnak? Szepesi nézete, amelyet úgy látszik az eddigi gyakorlat is fed, az, hogy a szakdolgozat előbb nyilvános bírálatban részesüljön s csak azután kerüljön a szakbiráló „kritikai revíziója" alá, ami az utóbbira egyenesen bizalmatlanságot jelent. Ezzel szemben a mi nézetünk az, hogy a kijelölt szakbirálóé legyen az első szó s az ő kritikai észrevételei szerint dolgozza azután át a szerző művét s bocsássa nyomtatásban a nagy nyilvánosság elö. Az előzetes nyomtatást bízzuk az illetőnek szabad akaratára. Ezt irodalom fejlesztésnek tatjuk, az előbbi azonban theol. irodalmunk blamirozására vezet, melyen mi röstelkedünk, ellenfeleink pedig nevetnek. Dunántúli. Elhallgatták. Levél Szekej András lelkész úrhoz. Kedves Testvér! Előre kell bocsátanom, hogy Zombor iránt a közérdeklődést — ha csak ugyan van — nem csekélységem költötte fel, hanem ezen lap nagyérdemű szerkesztője, ki »Vigyázzunk a missiókra" cimü cikkével általában az összes missiókat a közérdeklődés tárgyává kívánta tenni. Én csak ezen körülmény folytán provokálva szóltam a kérdéshez egyszer s mások, nálam érdemesebbek fűzték tovább. Tehát az érdem nem az enyém. Az „egész ev. egyház" rokonszenvébe is ezek ajánlották, én ellenkezőleg kishitüen nyilatkoztam meg. S miután a rideg valóság reményeimet az idealizmus magaslatáról a kishitűség mélységébe sodorta, talán nem csodálkozik senki sem azon, hogy ezen mélységből visszatekintve a magasba, szemeim azon a helyen akadtak meg, hol reménységeim horgonya megcsúszott. S ha ennek következtében azt irom; »a mit állítólag annak köszönhetünk, hogy a dunáninneni kerületben egyes földbirtokosoknak magas állami adóját elhallgatták s tényleg oda vándorol a legtöbb segély", s ha ezen szóval „állítólag" sejtetem, hogy nem én vagyok a kigondolója ezen állításnak, hanem kétségkívül hallanom kellett azt, a minthogy az egyetemes gyűlés alkalmával széltében beszélték is s ha keresve a mélységbe sodortatás okát szemeim szinte önkénytelenül ezen ponton akadnak meg, talán érthetőnek tartja testvér úr, hogy ezen rám vonatkoztatott kitételét: »rosszakaratú ráfogás", szeretettel bár, de határozottan visszautasítom. Nem szükséges, ha tőlem bizonyítást kér, hogy az adóalapi bizottsághoz beküldött és az azelőtti években lezárt adóelőirási lajstromoknak összehasonlítás végett való bekövetelését kérjem, mert amit azelőtt állítólagosnak kellett hinnem, azt ép testvér úr úgyis már valóságnak tünteti fel. A testvér úr által idézett dunáninneni egyházkerületi 1909. évi jkv. 38. pontja: