Evangélikus Őrálló, 1910 (6. évfolyam)

1910-03-03 / 10. szám

86 „a trencséni egyházmegye újból felterjeszti mult évi | indítványát: hogy az egyházak terheinek könnyítésére | fordítandó állami adója csak oly összegben számittas­sék az egyházközségbeliek állami adójához, mely ösz­szeg után a birtok az E. A. 256. §-ának megfelelően megterhelhető", éppenséggel sem cáfolja meg értesü­léseimet. Feltétlenül logikus ezen jkvi pont, de hatá­rozottan igazságtalan akkor, ha csak partialit er hajt a­tik végre. így csak az esetben szabad eljárni, ha egyetemes utasítás rendelkezik igy s a többi kerületek is ahhoz alkalmazkodhatnak. Azt, hogy a nagybirtokosok állami adójának az adókimutatásba való be nem állítása, tehát az elhall­gatás »nem elhallgatás, hanem egyház iránti helyes szeretet«, . . . nem tudom megérteni, illetve nem aka­rom megérteni, mert nem tételezem fel testvér úrról azt, hogy helyeselné, ha egy szegény apa gyermeke iránt való nagy szeretetéből kifolyólag annak boldo­gulása érdekében idegen vagyonra áhítozik. A mint ezen apában, meg kell lennie a felebarát iránt való szeretetnek is, mely azt meg nem rövidití, úgy a lel­készben is, bár szereti saját egyházközségét, meg kell lennie a közegyház iránt való szeretetnek is, bár sze­reti egyházközségét, meg kell lennie a közegyház iránt való szeretetnek is, mely nem engedi, hogy azt jogtalanul megrövidítse, de keresse az összegyházra vonatkozó jogos, igazságos, méltányos és ugyancsak szeretetről tanúskodó mértéket. Az egyetemes gyűlés ís, midőn azt mondja: „vannak egyes esetek, melyeknél a szabályrendelet határozmányainak szigorú alkalmazása meghiúsítaná az adóalap által elérni kivánt célt", sem azt kívánja, hogy az egyes egyházközségek tegyék tal magukat rajta, hiszen akkor az adóalapi bizottság soha sem nyerne tiszta képet, hanem éppen az én indítványom­ból kifolyólag »az adóalapi bízottságot hívja fel, hogy tegyen javaslatot arra nézve, milyen irányban volna a szabályrendelet módosítandó, hogy a leginkább segélyre szoruló egyházak a segélyezéstől el ne essenek". Le­gyen meggyőződve testvér úr, hogy ez nem az egyes egyházközségek önkényes eljárásának szentesítésére történt. Arra pedig testvér úr ne tessék engem invitálni, i hogy úgy fejezzem ki magamat »egyes lelkészek állí­tólag elhallgatták", mert általánosságban megemlítve hallottam én is, tőlem lehetnek azok lelkészek, nem lelkészek, nem keresem, de bizonyára egyházközségek. És az egyes egyházközségek szabálytalan eljárása, ha mindjárt egyházmegyei határozatból folyik is, mihelyt szabad támadni, de nem kijátszani, nem mentesíthető, sőt az, aki megkísérli, mint testvér úr is, önkénytele­nül bizonyítékokat szolgáltat saját érvei ellen s eszébe juttatja az emberrel azt, hogy „nem zörög a haraszt szél nélkül.« Béke velünk !*) Zombor, 1910. február 22-én. Testvére az Úrban: Lombos Alfréd, ev. lelkész. *) A vitát bezárjuk. Szerkesztőség. 1910. T A R C Ä. Ä gyülekezet és a theologia. Irta: Dr. ÄMMUNDSEN VALDEMÄR, koppenhágai theologiai tanár. Engedélyezett, fordítás, A theologia közelebbi viszonya a gyakorlati gyü­lekezeti élethez megakadályozhat egy oly veszélyt, mely különösen a modern theologiát fenyegeti. A belső vallásos életet vizsgálva a theologia könnyen azt a látszatot kelti, mintha megszűnne theologia lenni. Maga a „theologia" az Istenről szóló tant jelenti. így pedig úgy tűnhetne fel a dolog, mintha a theologia nem volna egyéb, mint az ember vallásos életéről szóló tan. így aztán akarata ellenére is elfogadná a keresz­ténység kelleni legmélyebb ellenvetést, Feuerbachnak azon állítását, hogy az ember maga teremti önmaga számára Istenképét, hogy a vallás nem egyéb, mint az ember vágyakozása és képzelődése. Ha a theologia nem ís ösmerné el ezt a gondolatot, mégis úgy tűn­hetik fel, mintha épen ezen gondolatnak kezére dol­gozna. Annyi bizonyos, ha elvesztjük azt a meggyőző­dést, hogy Istenhez való viszonyunkban valami ob­jektivvel,- az igaz, valóságos Istennel van dolgunk, akkor a vallás meghalt. Az a theologia pedig, amely ilyen irányban akarna működni, öngyilkosságot kö­vetne el. De nem használ az sem semmit, ha ignoráljuk azt a kérdést: honnan tudod azt, hogy te nem a te tanoddal teremtetted a magad képére Istent ? Újra és újra előtérbe nyomul ez a kérdés, amig nem adjuk meg a helyes választ. Oly sokszor niegesik, hogy a „subjektivizmus" ellen küzdve, az ellenfelet figyelmen kivül hagyjuk. Megkíséreljük bizonyos külső támpon­tokra utalni, aminők : a gyülekezet, a szentségek, hit­vallási iratok, a biblia De a kérdés épen az: miként győződhetek meg én arról, hogy épen ezekben talá­lom meg az Istent. Egészen külső s minden esetben érvényes fele­letet nem lehet találni. Az Isten országa nem jön ak­ként, hogy reá lehetne mu atni; mert csak arra nézve, aki azt belsőleg átélte, lesz belső valósággá. A kér­désre csak a személyes átélés után válaszolhatunk, amikor észrevettük, hogy a kereszténység olyasvalami, ami felülről jött hozzánk. A kereszténység az üdv vallása és annak a bűnről és kegyelemről szóló ige­hirdetése olyasmi, a mire az ember természetes gon­dolkodással nem jöhet. Az tulajdonképen felszabadítás, az ős erő, »melylyel Isten gyermekeivé« lehetünk, olyasmi, a mire az ember önmagától képtelen rájönni. A keresztény gyülekezetben átéljük ezt, valahányszor az ember személyesen találkozik az Istennel a Krisz­tusban. A keroszteny igehirdetésnek mindég hdnyomólag objektívnek kell lennie, nem szabad önmagunkat prédi­kálnunk, a mi saját hangulatainkat, érzelmeiket, hanem Istent a Krisztusban. A theologia ezzel szemben, mint kutatás első sorban subjectiv. Mert a subjektiv, az ember által elsajátított az, ami leginkább hozzáférhető a vizsgalatra nézve. A theologiának úgy mint más vizsgálódásnak empiristikusnak kell lennie, a tapaszta­latra kell építenie. A kutató theologiának sokszor meg kell elégednie azzal, hogy megérinti Isten ruhájának EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 1910.

Next

/
Thumbnails
Contents