Evangélikus Őrálló, 1910 (6. évfolyam)

1910-12-15 / 51. szám

sunkat az útkaparókéival, vagy az intelligensebb életkörből az írnokokéival, segédjegyzőkéivel stb. kellett összehasonlítanunk .... Nem szeretnénk félreértetni. Mi egyfelől nem tekintjük az evang. lelkész társadalmi állásának díszét, tekintélyét az ő javadalmazásától függőnek. Felemelt fővel valljuk, hogy soksok szerény Luther-köpeny alatt az egyháznak, hazának, társadalomnak hasonlíthatlanul nagy szolgálatokat tevő szív dobog. Viszont a nézetünk szerint egyedül helyes és megengedett evangéliumi — demokratikus alapon kivétel nélkül minden tisztességes munkát végező emberről — legyen az utcaseprő, írnok, segédjegyző, vagy bármi más, valljuk az Igével: „Méltó a munkás a maga bérére. De szembetűnőnek találtuk és találjuk azt, hogy a társadalom és az országos közélet a munka anyagi értékelésében minden foglalkozási ágnak megadta a magáét, csak épen az evangelikus papság megalázó anyagi helyzete mellett haladt el közönyösen. Valóságos díszére, becsületére válik evang. egyházunk lelkészi karának, hogy ezt a megalázó helyzetet évtizedeken keresztül zúgolódás nélkül, az Úr akaratán való példaadó megnyugovással viselte. De végre is el kellett már egyszer jönnie az időnek, a mely e helyzeten változtasson. Erős meggyőződésünk az, hogy el fog jönni az az idő is, a mikor a viszonyok kényszerítő szüksége alatt a 2400 koronás kongrua felemelése iránt fog megindulni a mozgalom, a mint nézetünk szerint máris elkerülhetetlen a korpótlék intézményének megvalósításáért való szívós küzdelem. Ám az evang. papság bölcs önmérséklete, állása méltóságának átérzéséből fakadó komoly tartózkodása mint most, úgy majd később is csak akkor fogja a kongrua felemelése iránti igényeit formulázni, a mikor az életviszonyok azt elkerülhetetlenné teszik. Mi vett információink és a viszonyok ismerete alapján pillanatig se kételkedtünk azon mozgalom sikerében, a mely a miniszterelnök fentközölt nyilatkozatával most bizonyos nyugvó-ponthoz érkezett. Hiszen annak idején azért törtünk lándzsát a nyugdíjminimumnak 2400 koronában leendő megállapításáért is, mert vett információink alapján a 2400 koronás kongrua sokáig való késedelmezését lehetetlennek tartottuk s azért álláspontunkat félreérthetetlen nyíltsaggal körvonaloztuk s a célért való küzdelmet az evangelikus egyház becsületbeli ügyeként kezeltük. Szívós kitartással buzdítottunk gyűléseken és lapunkban is a küzdelemre. Ennélfogva talán a szerénytelenség vádja nélkül kérhetünk legalább parányi részt a közös küzdelem sikeréből. De époly tartózkodás nélkül el kell ismernünk, hogy a diadal jelenlegi fokához nem tudtunk volna eljutni, ha egyházunk vezéralakjai fel — és el nem ismerték volna a kényszerítő szükséget és a hivatalos egyház tekintélyével nem lépnek fel a minisztérium előtt — tolmácsolva az immár elodázhatatlan kívánalmat. R következmények nekünk adtak igazat, a mikor impozáns, az egyház vezérférfiainak egész tömegét magában foglaló küldöttség kiküldetését kértük. Hiába, ma, a tömegmozgalmak idején az erő külső, mondhatnók számbelileg impozáns megnyílvánúlása is számottevő tényezőjévé lehet a sikernek. — És csak őszinte elismerésünket fejezhetjük ki a felett, hogy egyházunk vezérférfiainak élén, e küldöttség élén, ott láttuk báró Prónay Dezsőt, a ki épen az által tett felejthetetlen szolgálatot evang. egyházunknak és lelkészi karunknak, hogy hozzá egyedül méltó alkotmányos felfogással leküzdve egyéni meggyőződését, belehelyezkedett a közegyház felfogásának irányába és a miniszterelnökhöz intézett beszédében az ügy formai lényegét kidomborította, a midőn a kérést, mint az egész evang. egyházegyetem jogos és egyértelmű kívánságát adta elő. Sok még a küzdeni, sok még a kivívni való. Távol állunk még a céltól, az 1848: XX. t.-c. teljes és tökéletes végrehajtásától. De a pénteki diadal — már magában a kormányígéretben elhangzó elismerés alakjában is — erős lépés a cél felé. Lelkünk mélyén örvendünk azon, hogy reményeink e megerősödése által az idei karácsony boldogabb lesz egyházainkra, boldogabb lelkésztársainkra nézve is! Az adócsökkentési segélyalapról. Rz egyetemes gyűlésnek azon határozata, mely az adócsökkentési segélyalap kiosztására vonatkozik, a felsegélyezett egyházak háztartásában, az egy évi segélynek az egyetemes egyház pénztáránál „reservaban

a való visszatartása által — bizonyára nagy zavart idézett elő, mert egyáltalában ellenkezik az eddigi határozatokkal és várakozásokkal. Már az értekezlet előtt a dolog érdeméhez olyan szavak hangzottak el, melyek még az egyéni politikai aggodalmakat is bátran eloszlathattak azon határozott érveléssel, hogy kétségtelenül már sok egyház az adócsökkentési segély biztos reményében áldozatkészségét más egyházi intézmények megalkotására és fejleszté-