Evangélikus Őrálló, 1910 (6. évfolyam)

1910-09-22 / 39. szám

360 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 1910. zoghatunk, dolgozhatunk, fejlődhetünk; — szabadon használhatjuk fel a béke napjait. Kérdezzük meg önmagunkat, megtesszük-e mind azt, a mi népünk vallási buzgalmának gyarapítására, és erkölcsi erejének fokozására szükséges ? Vájjon megtudtuk-e védelmezni híveinket a nagyon is tevékeny ősellenség méltatlan zaklatásaitól s jogtalan és törvénytelen anyagi megterheltetésektől? Vájjon kellő figyelemre méltattuk-e a szemünk előtt folyó sociális mozgalmakat, azoknak jelentőségét és igyekeztünk-e a fenforgó társadalmi, gazdasági és nemzetiségi ellentéteket keresztényi szeretettel kiegyenlíteni és külön társadalmi uj szervezetekkel enyhíteni a nyomort, melyet a becsület válla hord? Mindezekre a napi kérdésekre feleljen mindenkinek saját lelkiismerete. Nekem úgy látszik, mintha az evangelikus lelkeket mozgató szellemi és erkölcsi erők megfogyatkoztak volna. Mintha a pártpolitikai gyűlölködés megrontotta volna egyházi életünket. Legalább arra mutat azon tünemény, hogy midőn a kerületi elnökség ettől a bajtól óvni kívánta egyházunkat, némelyek ezt nem az egyházi érdek és kötelesség szempontjából bírálták meg. A kerület bölcsessége fog felette határozni. Annyi bizonyos, hogy a mindig éber és hatalmas római egyház az ő központi szervezetével és gazdagságával ügyesen tudta felhasználni a mi széthúzásunkat és tehetetlenségünket. A hazánkban érvénytelen tridenti zsinat türelmetlenségével évenként jelennek meg a szeretet vallásával ellenkező pápai bullák, decretumok, és encyklikák a régi és új eretnekek ellen. Tudjuk, hogy a legkeményebb és az egész reformátiót leginkább sértő Borromeus-féle encyklika különösen a német kormány közbelépése folytán formailag ugyan visszavonatott, de tényleg mindenfelé elterjesztetett. Én, mélyen tisztelt közgyűlés, e részben nem tartom többé szükségesnek a tiltakozást, mert meggyőződtem róla, hogy mi protestáns — de nem római — katholíkusok nem vagyunk képesek a vatikán urainak téves meggyőződését megváltoztatni; mert a hierarchikus hatalmi ösztön és az önös érdek erősebben hat a gyarló emberekre, mint a Krisztus evangeliuma. Erre nézve jellemző egy előkelő és népszerű túdós kath. főpapnak a véleménye, aki azt mondja: «Ne bántsátok, ti protestánsok, Rómát. Hiszen a vatikán a ti javatokra dolgozik. Inkább arra kellene kérnetek Őszentségének tanácsadóit, hogy minél több olyan decretumot kellene kiadni, a minőket a római papok és a modernista tanítók elleneznek. A folyton támadó és kardot köszörülő Róma okvetlenül ott is fog nektek barátokat szerezni, a hol még nem voltak. Az Isten útjai kikutathatatlanok. Az Isten újja a történelemben az elbizakodott emberek megalázásában nyilvánul» S ebbben sok igazság rejlik. Nekem úgy látszik, hogy más irányba kellene erőinket összpontosítani, orvoslást keresni. Tisztáznunk kellene a helyzetet és a forgalomban levő fogalmakat. A katholikus jelző monopolíuma sok bajt okozott már ebben az országban. Ä gyűlölet kiforgatta azt eredeti igaz értelméből. Ä mi őseink nem szűntek meg sem általánosságban, sem egyénenként az egyetemes azaz: katholikus keresztény egyháznak tagjai lenni az által, hogy a római pápák visszaélései és hatalmaskodásai ellen protestáltak. Äzok az olasz, spanyol és francia katholikusok, akik ujabban a pápa joghatóságát el nem fogadják, nem szűntek meg keresztény katholikusok lenni — csak a rómaiság ellen protestálnak. Ä magyar úgynevezett kath. autonomia, római uralommal, annyi, mint fából vas karika, a mint ezt Deák Ferenc nevezte, igen találóan. Nekünk tisztáznunk kell továbbá az 1848ban történt nagy alkotmányos átalakúlás igaz értelmét és az összes előjogok és kiváltságok eltörlésének nagy jelentőségét. Valamennyi hazai vallásfelekezetek elöljáróival és híveivel egy értelemben követelnünk kell az 1848. XX. t.-cikkben határozott szavakkal kifejezett tökéletes vallási jogegyenlőség és viszonosság nagy elveinek becsületes és fokozatos végrehajtását és a bármi néven nevezendő előjogok és kiváltságok végleges eltörlését. Követelnünk kell a királyi tetszvény\oqnak szigorú alkalmazását, ugy a mint azt Deák Ferenc az ország kath. bölcse magyarázta; mint azt Zsigmond király és Hunyady János kormányzó, s ennek nagynevű fia Mátyás király és II. József és II. Lipót királyok alkalmazták. Ismételnünk kell Hunyadyval: Ha Őszentsége Magyarországot hűnek és engedelmesnek óhajtja: tűrnie kell, hogy az szabad legyen, és hogy annak polgárai valláskülönbség nélkül együtt békében élhessenek. Végre is van egy példánk a legújabb időből I. Andrássy Gyula ministerelnöksége korában, mely bizonyítja, hogy a pápai decretumokat Magyarországon királyi engedély nélkül nem szabad kihirdetni. De van 1895ből olyan vallási törvényünk is, mely azt mondja, hogy a magyar állam kötelékén kivűl álló hatóság vagy egyén a hazai vallásfelekezetnek egyházi feje, vagy védura nem lehet. De ha semmiféle positiv törvény nem lenne is, ott a salus reipublicae, mint megdönthetetlen főtörvény, a mely benfoglaltatik az önálló és független állam fogalmában, szuverenitásában.