Evangélikus Őrálló, 1910 (6. évfolyam)

1910-09-08 / 37. szám

1910. 343 „Megtartván a hitet és a jó lelkiismeretet, melyet némelyek megvetvén, a hitet elvesztették, kik közül való Himéneus és Alexander, kiket adtam a Sátánnak, hogy megtanulják azt, hogy ne káromoljanak", vagy miért mondja (II. 6., 13 ): »ha valaki nem enged az Ür Jézus Krisztus jó beszédinek és azon tudománynak, mely az istenitiszteletről vagyon és oly kérdésekben és beszédekben tusakodik melyekből irigység, versengés, káromlások, gonosz gyanúság támad, aki azt állítja, hogy az isteni szolgálat külső kereskedés: azoktól — a kik ilyenek, eltávozzál" — ha nem azért, hogy akinek füle van a hallásra, az hallja, hogy „mi is megőrizzük a nálunk letett ajándékot és a hit mellől el ne tévelyegjünk" (II. Tim. 6., 20-21.) Hitünk egyetlen zsinórmértékéből vettem ki e soha értéküket nem veszítő idézeteket, amelyek — azt hiszem — meggyőznek az egyházfegyelem gyakorlásának szüksége mellett annak jogosságáról ott, a hol nincsen senkiben másban üdvösség, csak a Krisztusban ! Ezek után még csak azon kérdésre kell megfelelnünk, hogy kinek kell és hogy kellene az egyházfegyelmet gyakorolni? 4. Az orthodox dogmatika azt mondja: »Hace non fit a Pastore, aosque consensu Senatus ecclesiae sive consistorii« És helyesen mondja! Mert ha az egyház a Krisztusban hívők oly közössége, mely minden újítást és változtatást a köz javára és Isten dicsőségére tesz, akkor annak módozatait a Szentírás adta zsinórmérték szerint csak maga az egyház állapíthatja meg és kell is, hogy megállapítsa! De mert az egyházban nékünk, lelkészeknek kell az elsőknek lenni az egyenlők között azáltal, hogy krisztusi elsőségre törekszünk, a szolgálatban való nagyságra, azért jogosan illeti meg testületünket és annak minden tagját az egyház mikénti fegyelmezésével való kérdés megoldásánál a hozzászólási és indítványozási jog. Mi sem természetesebb azonban, mint annak valószínűsége, hogy minden oly törekvés, mely egyházunk evangéliomellenes törekvéseinek lefördelésére irányúi, épen annak részéről fog anathémával sújtatni, akinek érdekében történik s ez: maga az egyház. — Jelen korunk, melybem az egyházi adóteher alatt görnyedő iparos is már Freidenker akar lenni, (a társadalmi magasabb osztály tagja pedig máris Freimaurer), nem fogja engedni, hogy szabadságát korlátozza egy fegyelmi szabály, kezét megkösse egy oly rendelkezés, melynek mélyébe az ő felületes lelke behatolni, ha tudna is, nem akar. S talán ép az ezen eshetőségtől való félelem, szóval a fegyvernek visszafelé való elsülése ijeszti vissza szeretett kartársaim nagy részét is attól, hogy az egyház-fegyelem szükséges, égető kérdését a megvalósulás stádiumába vezetni segítse. En magam is távol maradnék egyházunk hitközönye ajtajának ezen eszközzel való feszegetésétől, ha azért nyúlnánk ehhez, mert ajtóstúl akarnánk berontani, ha nem tudnám elgondolni, hogy a potestas ecclesiactica nem mondva csinált dogmatikai tétel, nem 2000 éves Szentirásunk lehetetlen követelése, de az evangéliomi egyház életének oly eszköze, melyet használnunk lehet és kell azért, mert Krisztus is használta, de használták az apostolok, az első keresztyén egyházak és használta azt a pápaság is eredményesen addig, amig semmiféle világi, önző, egyéni érdek nem szennyezte be őszinteségét. Használja a Gemeindezuchot ma is a magát »az igazán megkeresztelteknek nevező baptista felekezet, pedig ennek igen sok tagja van különösen Németországban, s akik között ott találjuk Németország egyik-másik nagy emberét, kapacitását is. És a baptisták egyházfegyelme nagyon szigorú, sőt kíméletlenül rideg s mégis elfogadják azt, alávetik annak magukat mindnyájan. Ne vessük meg őket! Ha már imádkoznunk kell az ellenségért, akkor — tanuljunk is tőle! Mindenekelőtt tanuljunk mi — szolgatársaim — oly életet, mely az Isten igéje szellemében merül ki teljesen, mely az igazság és világosság lelkétől van áthatva, életet, mely nem a mienk, hanem a Krisztusé, melynek tápláléka az Úrnak akarata, törvénye a Krisztus követése és ennek betöltése a szeretet. — Mint ilyen igazi apostolok kezdjük meg munkánkat a fogékony gyermekszív fegyelmezésén és legyünk ebben szeretettel szigorúak. Követeljük meg következetesen — s ha kell, tegyük félre az almát és vegyük elő a vesszőt (amint Luther ajánlja) — azon tanításaink megtartását, melyet az evangéliomból, a Szentírásból adunk eléjük. Természetesen mindaddig, amíg elemi iskolánkban a vallásoktatás a tanítók kezében van, a kiknek gárdájából hova-tovább, annál több dől ki azon régiekből, a kik nem szégyenlik Krisztus evangéliomát s helyökbe jönnek azon tudományos idealizmussal telegyömöszölt, de vágott dohányuk mellett istenfélelemben üres fiatalok — tisztelet a kivételnek, — a kezdetnek eme nagy és nehéz munkájáról szó sem lehet. Fontoljuk meg azért elsősorban, nem kellene-e az engedelmesség egyházának jövője érdekében határozott állást foglalni amellett, hogy a vallásoktatás kizárólag a lelkész kezébe legyen letéve! De mert az elemi iskola padjaiból kinőtt gyermekek tekintélyes része, hogy ne mondjam java, felsőbb fokú iskolába lép át, ahol folytatódnia kell nem a „hittan" tanításának, de a vallásos érzület fejlesztésének, a Krisztusba való belenevelés fontos munkájának s ezzel az egyházba való tartozás nemes öntudat ébresztésének: nem volna-e a most említettek érdekében helyén való felvetni azt a kérdést, hogy ily iskolákban kizárólag rendes gyülekezeti tevékenységben alkalmazott lelkész tanítsa a serdülő gyermeket, az ifjakat! Távol van tőlem, mintha én ezzel a jelenleg áldásosán működő vallástanáraink ellen követnék el merényletet. De engem e gondolatra a gyakorlati élet vezetett, közelebbről az a kérdés, hogy vájjon a tudományos pályán álló azon fiatalabb nemzedék, a kiknek apái és anyái egyházunk oszloposai voltak, nem-e azért közönyösek az egyház iránt, mert az egyház mellett és nem az egyházban neveltettek, mert a jelenlegi rendszer, amely az ifjúságot kiragadta az egyház kebeléből és alkotott gyülekezeti életet a gyülekezetben külön templommal, külön pappal, külön kántorral és szokásokkal, érezteti-e vele, hogy Krisztus igazsága tan csupán, melyet ha elfogadok, látszólagos előnyt nem nyújt s ha nem fogadom el, azzal sem törődik senki, hisz nem a lélek, hanem a lélekszámot keresik és nem élet, melynek melegágya „a gyülekezet", a közösség! Vagy veszítene tán tekintélyben {a vallástanári kar és vagyonban a nyugdíjintézet, ha a vallástanár azon egyházközségnek lelkésze is volna, melynek területén iskolája áll ? Vagy az, amit a lelkész, mint ilyen, a gyülekezetnek prédikál, az a tanulóifjúság vallásos érzületét nem tudja nevelni ? Nem mondom, hogy a régi hithűség és egyházszeretet feltámasztásának ez az egyetlen eszköze, de igenis állítom, hogy egy szükséges feltétele! (Folyt, köv.)