Evangélikus Őrálló, 1910 (6. évfolyam)

1910-07-14 / 29. szám

263 EVANGELIKUS ORALLÓ 1910. nyek önkénytelen és szükségszerű nyilvánulásának keretében. Az istentisztelet jelleméből, illetve, krisztusi szelleméből folyik, hogy annak kiábrázolása szabad, s e kiábrázolásban a szabadságnak sokféle tere kínálkozik, u. m. az egyéni természet, lelki arra valóság, történelmi fejlődés, jóizlés stb. S habár az istentisztelet egyes elemeinek elrendezésében, módosításában, csökkentésében vagy szaporításában nyilvánulhat is bizonyos szabadság: e szabadság azonban szabadossággá soha sem fajulhat. E szabadságot korlátozza egyfelől az evangyelium szelleme, másfelől az istentisztelet célja: az építés. Ha tehát történik is bizonyos változtatás az istentiszteletnek s itt főként az úrvacsora kiszolgáltatásának módjában vagy liturgiájában : e változtatásnak az evangyélium szelleme és az építés célja szerint kell végbemennie, de soha ezek ellenére. S épen itt vétenek sokan az úrvacsorai istentisztelet egyik főelve: a szabadság ellen. S e vétség lesz gyakran az elhidegülés szülő okává. Fiatal, újdonsült, vagy új eklézsíába kerülő lelkészeknek néha kedvük kerekedik, hogy a szertartás elemein vagy azok rendjén, vagy ha ez elemeket és ezek rendjét megtartják is, azon a módon változtassanak, amelyen az elemek előterjesztése évtizedeken, sőt évszázadokon át szokásban vala. Pld. sok helyütt a „Miatyánk"-ot és a szereztetési igéket elénekelni, másutt csupán áhítatosan elmondani, sok helyütt az Úr imáját előbb, a szerző igéket utóbb, másutt megfordítva. Sem liturgiailag, sem lélektanilag, sem történileg nem tapintatos eljárás, ha egy gyülekezetben akár az egyiket, akár a másikat vagy mindkettőt egyszer elénekelve, másszor csupán elmondva és pedig majd az egyiket, majd a másikat előbb, a sorrendet felforgatva, terjeszti elő a liturgus. Ez az eljárás nagyban veszélyezteti a szentség komolyságát is nemcsak a műveltebb, hanem még és sokkal inkább a dologértetlenebb hivek előtt, akik külsőségek szerint szoktak ítélkezni s akik konszervativ jellemüknél fogva nem örömest tudnak megválni attól, amit már megszoktak. S ha mégis meg kell válniok: megbotránkoznak és lassankint vagy azonnal elhidegülnek az úrasztalától. Ha tehát az evangeliomszerü istentisztelet egyik fő alapelvét; a szabadságot ugy akarjuk érvényesíteni az úrvacsorájában. hogy ez által az élvezők száma ne csökkenjen, hanem szaporodjék: eljárásunkban legyen irányadó eggfelől az evangyéliom szelleme, amely által a gyülekezet az újításra tapintatosan előkészíttetik és annak közfelfogása okszerűen módosíttatik, közhelyeslése megnyeretik, másfelől az építés célja, melyet épen a szabadság elvének érvényesítésével jobban akarunk megközelíteni, tisztábban a lelkek elé állítani, sőt szárnyakat adni a lelkeknek e cél felé. Épen azért változtatás csak ott történjék, ahol evangyéliom-ellenes s a lelkiépülést akadályozó, avagy ezt a célt egyáltalán nem szolgáló (adiaforon) szokásokról, vagy elemekről van szó. 2.) Az élvezők számát befolyásolja az istentiszteletnek egy másik alapelve: az igazság, amely még inkább alapelve az istentisztelet legemelkedettebb s legmagasztosabb fázisának: az úrvacsorájának. Itt nem csupán azon külső, logikai igazságot értem, mely szerint az istentiszteletben s igy az úrvacsorájában is a beszédnek, imának, éneknek stb. a szent igével szoros összefüggésben kell állania, más szóval, irásszerünek kell lennie, hanem a benső lélektani igazságot, amelynek a hívek szivében kell megnyilatkoznia és onnan kifejeződnie. Mint az istentiszteletben, úgy az úrvacsorájában is a résztvevők általán kétfélék: igaz hivők és nem igaz hivők, illetve, megtérők és nemmegtérők. Vagyis vannak olyanok, akik tiszta töredelemmel és megtérő szándékkal veszik a szent jegyeket és olyanok, akiknek szivében töredelem és megtérő szándék nem tapasztalható s akikre nézve a szentség csupán opus operatum. Mennél nagyobb az oltárnál a töredelmesek száma, annál bensőbb, őszintébb és komolyabb a szent cselekmény: s ez őszinte bensöséqében és komolyságában nyilvánul annak igazsága. Minél nagyobb a töredelem nélkül való közömbösek száma, annál külsőségesebb, üresebb és hidegebb a szertartás: s ez üres külsőségében és ridegségében annál inkább van veszélyeztetve a szentcselekmény áhítatos komolysága és igazsága s a szent cselekmény a róm. kath. oltári szertartás farizeisztikus, hamis jellegét viseli magán. Kérdem: mikor lesz vonzóbb a szentvacsora és az élvezők társasága? Akkor-é, ha az oltári szentség cselekményének lefolyásában és a résztvevők egész gyülekezetében, e gyülekezetnek úgyszólván, minden tagjában: bűnbánat, töredelem, áhítat, szóval benső igazság, igazi megszenteltség tapasztalható, mely a fenség körébe emel, vagy akkor-é, ha e gyülekezet legtöbb tagjának a szentségben való részvétele nem egyébb, mint áhítat nélknl való álszenteskedés, hamisság, játék, amely a komikum vagy a profanizmus határát érinti? Tudok esetet, midőn egy jámbor keresztyén épen azért nem járult • hosszú éveken át az oltárhoz, mert ott látta mindig azon haragosait is, akik neki viszont megbocsátani soha sem akartak. „Minek terheljem az oltárnál is, az Ur szine előtt, ellenfeleim lelkét, akiket még ottsem a bűnbánat, hanem a harag érzelme tölt el? Inkább elmaradok, sem minthogy azok ott is vétkezzenek velem szemben!" Ne annak örüljön a lelkész és senki má s keresztyén, hogy sokan élvezik az úrvacsoráját, mert nem a számmennyiség, hanem a lelkek átlagos menynyisége, a benső arravalóság dönti el az úrvacsorázók gyülekezetének belső értékét. Tehát annak örüljön a lelkész, ha a sokaságban minél több azoknak a száma, kiket a méltó előkészület folytán az igaz töredelem szelleme tölt el. Sokkal áhítatosabb s igy sokkal építőbb és hasznosabb az egész gyülekezeti életre a kevesebb számú, de megtérő úrvacsorázók társasága, mint a százakra menő, de nagyrészt közömbös tömegeké. (Folyt, köv.) NECROLÓG. Schranz János emlékezete. A fővárosi lelkészi kar Nesztora: Schranz János kiérdeműlt theologiai tanár, a pesti ág. hitv. ev. németajkú egyházközségnek nyugalmazott lelkipásztora, junius 16-án életének 81 évében Wienben szivszélhüdésben meghalt. Schranz János 1830 január 8-án Drumolyban (Vas-m.) született. Az elemi iskolát Felsőlövőn, a középiskolát Kővágóörsön és Sopronban végezte. Ezután Sopronban és Baselben theologiai és philozophiai studiumokat hallgatott. 1854—1859-ig a soproni lyceumban mint segédtanár működött, 1859-ben