Evangélikus Őrálló, 1910 (6. évfolyam)

1910-07-07 / 28. szám

Mindazáltal Jancsuskó testvéremet is és minden érdeklődő t. olvasónkat is tiszteletteljesen arra kérem, helyezkedjünk még egyelőre az elfogulatlan várakozás álláspontjára. Mondjuk — várjunk még egy félesztendőt. Várjuk meg az év végét. És ha az O. V. E. Sz. ez idő alatt sem tud kézzelfogható ereményeket felmutatni, ám akkor térjünk vissza az Országos Evang. Szövetség eszméjének egyszer már elejtett fonalához. De akkor arra kérem a lelkes Jancsuskó testvér levelével egyetértő hittestvéreinket, reám ne bízzanak többet, mint az esetleg szükségessé válandó előkészítés munkáját. Egyszer már írtam az egyházunkban egyre szükségesebbé válandó munkamegosztás elvéről. Akkori gondolataimat most is csak ismételni tudom. Lehetetlen bármely elfoglaltabb lelkésztől (legyen akár püspök, akár esperes, akár jómagam) várni, hogy az ekként egyszer megalakulandó és megalakult Szövetség vezetésének szálait kezében tarthassa. Oda egészen külön munkaerő, külön egész ember kell i Nekem pedig, ha a napnak nem 12, de 24 nappali órája volna, akkor is jutna mindenikre elegendő szel-' lemi feladatom. Azért én az irántam eleve is tanúsított kitüntető bizalom iránt érzett teljes hálám mellett már most arra kérek mindenkit, hogy ha a végleges szervezés szüksége be fog állani, méltóztassanak arra teljesen alkalmas, más egyént bizalmukkal megajándékozni. Geduly Henrik. Veszteségeink Amerikában. (Néhány sor Nagyt. Homola István lelkész ur cikkéhez) Nagytiszteletü Homola István lelkész Úr „Veszteségeink az 1908. évben" cimü cikkét olvasva az „Ev. Őrálló" 22-ik számában, s annak igazságait érezve, ugy gondolom, hogy én sem maradhatok nyugodtan. A szomorú, s nagy veszteségeinket elsirató, búsan kongó vészharangok — szava hallására — ugy érzem nekem is meg kell ragadnom a harang kötelét, hogy egyetlen magyar evangelikus anyaszentegyházunk harangját én is megkondítva, figyelmeztessem az iránytadó köröket arra a másik nagy veszteségre, mely ide át ássa rajongásig szeretett anyaszentegyházunk sirját, temetve abba mindazt, a mi a hithű kebelnek reménye, vigasza, s dicsősége. Igaz az édes hazában sok-sok templom harangjának zokogó-sirató hangja nagyobb körben hallszik. Igaz az édes hazában anyaszentegyházunkat forrón szerető szivek és lángelmék által sugalt kiáltó szók nagyobb és sokkal többet tehető tömegek fásult érzését tudják meleggé varázsolni, és hathatós mentési munkára serkenteni. Innen a tengeren túlról pedig csak egy templomnak kicsiny harangja panaszkodik, de egy kicsiny harangnak éles hangja, tőrnél mélyebben mar evangelikus anyaszentegyházát szerető hivek szivébe, mert e kis harang legtöbbet temet, — temet majd mindent. — Temeti a könnyebb megélhetést kereső evangelinus hivek gyermekeinek meggyőződését, apáiktól öröklött Luther-i hitét, temeti anyaszentegyházunk, még általam sem ismert, csak gondolt nagy veszteségét. Innen a tengeren túlról lángelmék altal sugalt észt meggyőző értekezést nem küldhetünk, — mert arra idő nincs — hanem az egyházát nagyon szerető soksok szívnek panasz sóhaját s kesergő bánatát, szóval kinem fejezhető félelmének sikongó kiálását annál inkább. Mert oda haza a temetést jelző és sirató hangok — ha ezt meghallják — feltámadást hirdető örömhanggá változhatnak, de itt a kiáltás, pusztában hiában hangzó szó, mivel az egy kicsiny harang zúgását a testvér felekezet 51 harangjának győzelmet jelentő örömzugása túl harsogja, mert itt a nagy temetést néző egy embernek őrjöngő fájdalma hangját kiáltásával a testvér hajlékban mulatók ujjongása hallatlaná teszi. Világosan szólok. Én, mint a Clevelandi O. első magyar ág. hitv. ev. anyaszentegyház lelkésze, New-Yorktól Chicagóig nagyon sok magyar telepen megfordultam. Hitemet szerető szivemen keresztül néztem itt élő magyar ev. hitsorsosaink életét. Néztem, tanulmányoztam s végre arra a szomorú meggyőződésre jutottam, hogy nem csak itt Amerikában nagy a veszély, hanem még a hazai mind jobban és jobban romló egyházi állapotaink csirájának melegágya is itt van. Minden helyen, hol nagyobb számmal élnek magyarok, református lelkész van, hol pedig lelkész (református) nincs, oda missziói lelkészek járnak. — Amerikában 51 magyar református lelkész él. Természetesen eddig magyar ág. hitv. ev. magyar lelkész velem együtt egy. — Most már Clevelandon kivül magyar ev. lelkész nem lévén magyar ev. híveink a j református egyház kötelékébe tartoznak. Együtt járnak ! istentiszteletre, templomaikat a mi híveink áldozatkészségének kihasználásával építik, a miben persze ; nincs baj „mivel /stennek építenek közösen házat" ' (egy ref. lelkész mondása). Aztán gyermekeiket ott keresztelik (s a szülők i mivel azt gondolják, hogy ott vannak keresztelve — tehát azok már reformátások) iskolába vallás oktatásra oda járnak, ott confirmálnak, majd ott is esküsznek, szóval az evangelikus apák és anyák gyermekei reformátusokká vedlenek át. Ez a száraz tény. S ezenkívül ki tudná megmondani, a vegyesházasságok, átkeresztelések, s áttérések folytán szenvedett veszteségeinket. Beszélnek helyettem hazai magyar evangelikus anyaszentegyházunk mindjobban üresedő templomai a tiszai kerület hegyalja vidékén és a dunántuli kerület egynehány megyéjének magyar vidékén. Hogy mennyi a veszteségünk, azt igyekszem egyházam egyetlen egy adatával az anyakönyvből igazolni. Három éve vagyok Amerikában. Cleveland O.-i egyházamban kereszteltem az első évben 46 gyemeket, tavaly a második évben 67-et és most az első öt hónapban 27 gyermeket. Ez Clevelandban van, hol a magyarok száma körülbelül 45 ezer. Tessék kiszámítani anyaszentegyházunk veszteségét, ha csak 800000 (nyolcszázezer) magyar van is Amerikában, husz éven keresztül, mióta tömegesebben laknak magyarok itt. És ha kiszámítjuk, úgy gondolom jogosan kongatom a vészt jelző harangot, úgy hiszem jogosan kiáltozom, még ha sérti is a mulatók fülét. Én azt hiszem teljes joggal kiáltok a tengeren át és nem becsülöm túl hangom erejét, midőn kérem anyaszentegyházunk hajója felett őrködő Mindenhatót,