Evangélikus Őrálló, 1910 (6. évfolyam)

1910-06-23 / 26. szám

226. EVANGELIKUS ORÄLLQ kiadmányt hivatalból vagy díj ellenében kapnák az illetékesek. Igy volna évenkint egy hű kép egyházunkról s abban minden gyülekezetünkről kezünkben, ennek alapján ismernők magunkat, tudnánk hol, mi a baj, mily intézkedéseket kell tenni fokonkint az egyházi hatóságoknak, közigazgatási szerveinknek, melyeknek célszerű és szigorú végrehajtása azután az erre illetékeseknek dolga. Magától értetődik és természetes, hogy a mit én itt javaslok, az még a bajt magát meg nem szüntetné, azt csak az egyház minden, a legkisebb végpontján is érvényesülő életetadó egyházi, Krisztusi szellem tevékenység eszközölheti; de a hű kép megmutatja igazi helyzetünket, irányítja, javasolja ténykedéseinket. Ezt a segítő eszközt az egyház mentő és építő munkájában, bárhogy leszólják is, még mérvadó tekintélyek is, egyházunk sem nélkülözheti tovább, nem annál kevésbbé, mert nálunk a baj legeminensebb, már ugyanis: jam proximus ardet! Nem nélkülözheti, mert más pozitív, segítő, irányító eszközünk nincs, mint a statisztika ily dolgokban. E nélkül sötétben járunk, tapogatódzunk, intézkedéseink bizonytalanok, határozatlanok, e nélkül a megállapított utasítás is óhajtott célját nem fogja betölthetni. Ezekben, azt hiszem, melyeket végleges megállapítás esetén lehet szűkíteni, terjeszteni, szövegezni stb., általánosságban eléggé rámutattam arra, mit tehetünk, mit kell megtennünk veszteségeink ellensúlyozása illetőleg ellenőrzése tárgyában. Szükségesnek tartom azonban még javaslatom, különösen a III. főrovat. C) Házassági alrovat 5. ponttára vagyis a reversálisok kérdésére közelebb kiterjeszkedni, mivel különösen ez a kérdés legközvetlenebbül és égetően egyetemlegesen érdekel, az szolgált főleg okul arra, hogy ez az ügy ily alakban napi rendre került. Hogy mi a nézetem az 1868. évi 53. t.-c. visszaállítása tekintetében, elmondtam és jeleztem feljebb. Mondjuk, nem birjuk az 53. t.-c. visszaállítani, marad a jelen, szabadvásári, törvényileg szentesített reverzális állapot, melyet javunkra, előnyünkre kellene és lehetne fordítani. Mit tegyünk?! E tekintetben is első és főjavaslatom: ismerjük, tudjuk meg hol, ismétlem hol, mennyit, miért veszítünk? Mig ezt nem tudjuk, feleletet nem vagyunk képesek arra^ adni: mit tegyünk? A kormány jelentéséből, a statisztikai országos évkönyvből 1910 pontosan számszerűleg megtudjuk és évenként ki is mutatom az egész országra szólóan összesen e cimen mennyit vesztettünk. De azt már nem tudjuk, mert nincsenek adataink, nem mondja meg az Évkönyv, mert őt nem is érdekli, bennünket egyházat azonban nagyon is közel érdekel, hogy hol, miért, mennyit veszítettünk? Ennek szükségét, jelzett helyen régen ismételten felvetettem. 1898-ban a tiszai kerület kötelezővé tette minden lelkész számára, hogy az állami anyakönyveket átnézze s azokból különösen a reversálisokra vonatkozólag jelentést tegyen. — Megtörtént e cikk elején jelzett ellentétes eredmény elérésével. Miért? Azért, mert az állami száz és ezerre menő anyakönyvi adatoknak pontos átnézése nem könnyű feladat, még a városi, az egy községre kiterjedő anyakönyvi hivatal adatainak átnézése sem. Hát még a több községre kiterjedő anyakönyvi hivatalok. Hát még a kisebb és nagyobb szórványokban, számtalan polgári anyakönyvi kerületen. Ily helyeken erre a lelkészek képtelenek, arra sem idejök, sem módjuk, sem eszközük nincsen. Innét az eltérő eredmény a központi statisztikai hivatal és a lelkészek által beszolgáltatott adatok között. Az egy községben, egy anyakönyvi kerületen működő lelkészek ezt megtehetik, meg is teszik; én Kassára vonatkozólag januárban tudom az eredményt, különösen újabb időben, hogy az anyakönyvvezető saját buzgalmából a lapokban közli az anyakönyvek nemcsak havi, de évi fontosabb részleteit is. De a több községben, több anyakönyvi területen működő lelkészektől, lelkiismeretesen, pláne fegyelmi vétség terhe alatt, azt kívánni nem lehet, nem is célszerű, mert a legjobb akarat mellett sem bírnánk az összes szükséges adatokat, már pedig e nélkül a kép nem teljes, nem hű, pedig erre van szükségünk. Azokban a forrásokban, melyekre e tekintetben az utasítás 15. pontja utal, hogy majd a közalap, kerület és gyámintézet ad erre segélyt, nem sokat bizom. Az adatokat előbb kell ismerni, mig a hosszú folyamodású segély megjön. Azt egyetemlegesen, függetlenül a segélytől rendezni és szervezni kell. A száz és ezerre menő anyakönyvi adatoknak átvezetésére, kijegyzésére idő kell, ezt a szórványban járó lelkész nyugodtan, biztosan nem teheti. Funkciót végezzen, tanítson, híveket látogasson, adót szedjen (most azt is neki kell) és még anyakönyveket böngésszen. Igy nem lehet. Ez sok pénzbe kerülne és még sem volna