Evangélikus Őrálló, 1909 (5. évfolyam)

1909-02-18 / 8. szám

69 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ líK)é szokhoz fordulni ezen kérdésben: Meddig terjed egyházunknak a hatalma azon államsegélyes s miniszteri befolyás alatt álló tanítóinkkal szemben, akik vagy vegyes (róm. kath.) házasságban éltek eddig, — az esperesség nem tudván erről — vatjy pedig vegyes házasságot kötni akarnak ? B. Nyílt-levél. Nagytiszteletű szerkesztő úr! Az „Ev. Őrálló" f. é. febr. 4-én megjelent számának „Szerkesztői üzenet» c. alatt „Érdeklődőnek« szóló felelete, amely az én személyemet a Nagytiszteletűséged cikkével (L. Ev. Őrálló f. é. jan 21-iki szám: „Kényszer-nyugdij ?") kapcsolatos, rövid, tárgyilagos kérdésem («Van-e kényszer nyugdíj ?«) alapján, amely kérdező czikk le nem közöltetvén, a közönség előtt teljesen ismeretlen maradt, a „romlás útjára« áliitva, mutatja be : — reám nézve sérelmes, annyival is inkább, mert úgy a «Kényszer-nyugdij ?» (mely leközöltetett), mint a »Van-e kényszer-nyugdij ?« (mely le nem közöltetett) cz. kérdéseimmel a legnemesebb szándék vezetett: t. i. egy fontos kérdés tisztázása úgy a magam, mint a mások tájékoztatása czéljából. Engedje meg azért, hogy a hivatolt és személyemet érintő, sőt érzékenyen bántó szerk. üzenetre itt röviden reflektáljak. Azt méltóztatott üzenni: »Ha a múltkori közlésünkből (L. jan. 21.) nem tudta kiolvasni azt a határo- i zott meggyőződésűnket, hogy a kényszer-nyugdijazást semmiféle hazai ev. egyházi törvénnyel megegyeztethetőnek nem tartjuk: Ugy azt csak sajnálni tudjuk." Ezt a feleletet, mely ama le nem közölt kérdésemre vonatkozik: «Van-e kényszer-nyugdij?", míg egyrészt köszönettel és megnyúgvással veszem tudomásúl, addig másrészt megjegyzem, hogy ezt a «Kényszer-nyúgdij ?" cz. jan. 21-iki »közlés»-ből, akárhogyan próbálja is, senki ugyan ki nem olvashatja. Továbbá „megütközni" méltóztatik azon, hogy álnevem fentartása mellett oly irányú czikkem közlését kivánom, mely szerint Nagytiszteletűséged „illetéktelenül» nyilatkozott volna a «brassói ügyek felől.« Ha ama megütközést kihivó czikkem leközöltetett volna, mindenki nyílván láthatta volna, hogy az illetékességet csupán kérdés tárgyává tettem s azt is csak az ügyek és viszonyok nem ismerése alapján s így az álnév fentartása is érthető, annyival is inkább, mert < én bárki részéről is, a személytől eltekintő, tisztán a kérdésre vonntkozó tárgyilagos feleletet vártam azon alapon is, hoyy a nyilvánosság elé szánt kérdésem azon lelkész dolgával kapcsolatos, akivel én rokonságban állok. I Üzenetének azon részét pedig: «hogy az egyetemes felügyelőtől kezdve hozzánk összes lelkészekig — mint egyházi közlöny — jogositattak és kötelezettek vagyunk mindnyájunk hivatala cselekedetének megítélésére ; hiszen ebben és nem másban rejlik létjogosultságunk is«,. — nem szűkség most és onnan tudomásúl vennem, mert ezt, mióta nyilvánosság előtt pennát forgatok, mindenkor magam is erős meggyőződéssel hirdettem. Ámde ez a jogosúltság „mindnyájunk hivatala cselekedetének megítélésére" nézve csakis akkor áll fenn, ha azon cselekedetek, sőt azok indítékai, alapjai, az azokra befolyással bíró körülmények, valamint azon egyének, kik által mindezek nyílvánúlnak, ismeretesek az újságíró előtt. — S annál nagyobb, egyetemesebb, szinte fölényesebb ez a jogosúltság, minél téjékozottab a személyek és tények felől maga a közönség is. A sajtó létjogosúltsága tulajdonképen nem az egyéni véleményezések — és ítélkezéseken sarkallik, hanem a közönség gondolat és érzésvílágával való azon közvetlen és eleven összeköttetésen, melynélfogva az újságíró valamely dologban, főként pedig személyeket is esetleg kényesen érintő ügyben nem annyira a maga, mint inkább a közönség véleményét: a közvéleményt és közmeggyőződést fejezi ki a közönség nevében, annak általános megnyugtatására. Hiányos, vagy egyéni színezetű, esetleg czélzatos és rosszhiszemű informácziók bármilyen úton is, csak regisztrálásra, de nem megítélésre jogosíthatnak. Legkevésbé elitélésre! Már pedig a „brassói lelkész-testvérek" dolga és személye nemcsak megítéltetett, mert ez elviselhető volna, hanem teljesen elítéltetett (megrovattak az illetők), anélkül, hogy a közöttük levő viszony okai, az ő körülményeik, az egyes személyek tényei stb. ismeretesek lettek volna nemcsak Nagytiszteletűséged, hanem sokkal inkább e lap olvasó közönsége előtt is. Az hát a sérelmes főként a brassói lelkésztestvérekre nézve, hogy ők egyéni és egyoldalú megítélés, sőt elítélés áldozataivá lettek. Ezt az elítélést azt hiszem, ne vegye rosz néven Nagytiszteletűséged, ők sohasem fogják egyetlen egyen sem magukra venni. Isten mentsen, hogy egyik a másikra tolná, mert ez a megrovás alakjában való elítélés akkor csak olaj lenne a tűzre és igy czélját tévesztené s jobb lett volna, ha soha el nem hangzott volna. Ily szempontból fogva fel a dolgot, nem tarthatja többé Nagytiszteletűséged, «fájdalmas jelenségnek, hogy a békés egyűttmúnkálkodásre felhívó szózata» »oly rideg, szeretetlen (?) megítélésben« részesült, legkevésbé, hogy »ez már a romlás útja« volna. Mert nem az egyűttmúnkálkodásra felhívó szózat részesült megítélésben, hanem a megrovás, az elítélés ténye. És hogy még ez is «oly rideg és szeretetlen megítélésben» részesült volna: ezt állítani a nyilvánosság előtt csak akkor volna jogosúlt Nagytiszteletűséged, ha az én : «Van-e kényszer-nyugdij ?« cz. rövid, inkább hirszerű, teljesen tárgyilagos czikkemet a nyilvánosság ítélete alá bocsátotta volna. Egyébként távol áll tőlem, hogy e nyilatkozatommal viszont én akarnám a Nagytiszteletűséged megrovó czikkére a szeretetlenség bélyegét ütni stb. Világért sem. Én tisztán a magam felfogását és eljárását kívántam igazolni egymásnak testvéries megértése czéljából. Édes meggyőződésem, hogy Nagytiszteletűséged a legtisztább jóhiszeműséggel járt el és szemei előtt azon legnemesebb czél lebegett, hogy a békességet, mint közérdeket, elősegítse. Ezen eljárásával és nemes czéljával az irántunk és brassói ügyeink iránt való eleven érdeklődését nyílvánitotta, ami mindenesetre méltánylást érdemel s amit kérnünk is kell a jövőre, hogy egymást és a személyeinkkel összefüggő közügyeket szeretettel megértsük és ne félreértsük. Béke velünk! Hosszufalu-Fűrészmezőn, 1909. február 12. kiválő tisztelettel Petrovics Pál ev. lelkész. * Tisztán a jó békesség kedvéért feleljük a hozzánk intézett nyílt levélre a következőket: 1. Ismételjük, hogy a mit a Masznyik-ügyben írtunk: a leg-