Evangélikus Őrálló, 1909 (5. évfolyam)

1909-02-18 / 8. szám

68 EVANGÉLIKUS ÖKÁLLO 1909 gyermeket elkényeztetett — nebántsd virággá, törékeny czukorbábbá, anyámasszony — katonájává nevelte, képezte! Hiába kesergűnk afelett túlzottan érzékenykedve, hogy a 2—5 éves gyermeket elveszí az ovóda szülei keblünkről, családi körűnkből! Mert bíz az a kedves gyermek 6 éves korától 20—24 éves koráig, nem a mienk egészen, csak tán a 2 havi nagyszűnídőben, hanem a tanintézeteké s az ottani helyettes apáké, anyáké, sőt azután meg a hazáé, államé, egyházé, a polgári társadalomé s általában a közéleté! Azt mondja K. úr: „Ez intézménnyel betolakodni a családi életbe nem szabad 1 Erre jogosúltságot az állam csak akkor adhat az ovodának, ha az ovoda többet nyújt, mint a család! De addig nem !" Bizony K. úr ez is nagyon egyoldalú és elfogult állítás ! Hát az állam, az ovoda nem nyújtanak többet, mint a család ? Én azt hiszem igen! Hát az országosan szervezett s nagy költséggel fenntartott számos ovóda, meg az állam, csak ilyen hálára érdemes ? És a jótékony intézmény szervezését — tolakodásnak tetszik nevezni!? Ez nem helyes! Nem mondom, hogy a családnak ne lenne nagy befolyása a 2—6 éves gyermekre a jó nevelési elvek alkalmazásával! De hát a tények, a gyakorlati élet és követelmények Ön szerint azt kellene, hogy hangsúlyozzák, miszerint a 2—15 éves gyermek nevelkedjék a családi háznál, a szülék nevelészeti, oktatási elvei szerint! Mert ezen időben már elhatározóbb a jó családi nevelés mikéntje, milyensége! A 2—6 éves korig nem oly nagy mértékben! De hát akkor K. úr mit csinál a népiskolai szentesített országos kötelező törvényekkel! ? Minden család nevelőt tartson, intelligens és falusi gazda egyaránt? Hisz ez kivihetetlen és képtelenség! Akkor a jónak bizonyúlt iskolai törvényeket tnind meg kellene semmisíteni ! És mégis csak a gyakorlati élettel ellenkező, egyoldalú nevelést, oktatást nyújthatnánk a 6—12 éves gyermekeinknek, sőt a 20 —24 éves életkorig! Nagyon jók, gyakorlatilag beváltak azok a szép közép- és felsőbb iskolai törvények! Kár volna azokat bolygatni még a 6-12 éves korú növendékekkel szemben is! Sokkal jobb azért, ha K. úr lemond eyyoldalú, szűkkörű nézeteiről, álláspontjáról és hagyja szépen az ovódaí s iskolai törvényeket a maga rendes mentén érvényesülni! Ha helyesen ítél, ha évtizedeken át tapasztalni fogja — bizonyára meg fog győződni arról, hogy az ovodaí, iskolai törvények tpbbet nyújtanak gyermekeink érdekében a nevelés, oktatás terén, mint maga a szűk családi kör, hol ugyan kötelességünk a helyes nevelési elveket alkalmazni minden időben, de az állami egyházi társulati — ily üdvös, jótékony intézményeket • nem szabad egyoldalúlag lekicsinyelni! A régebbi időben egy ref. püspök nyilvános helyen azt mondta a többek között: ,,Én először magyar állampolgár vagyok, azután református egyháztag." Ez helyes is ! Ne kicsinyeljük az állami, iskolai és polgári törvényeket; de ne kicsinyeljük a fennkölt gondolkozású, előre látó, nagy, derék állami, egyházi férfiaínk nemes eszméit, czéljait, elveit, törekvéseit sem: hanem ismerjük el a jó és üdvös törvényeket, tiszteljük nagyjaink nagy fontosságú, közérdeket czélzó intézkedéseit! Ha pedig a törvény itt-ott hiányos, vagy az intézmény javítást igényel; igaz, hazafias, egyházias, a nemzeti közszellemet ápoló, a magyar nyelvet emelő, megerősítő buzgó törekvéssel, jólelkűlettel — munkálkodjunk ezen szent ügyek emelésén, előbbre vitelén — és soha elfogultsággal, kicsínyléssel — ne akadályozzuk meg azoknak — czélhoz jutását, érvényesülését! Feyér Gyula ág. h. ev. lelkész. Vegyes házasság ev. felekezeti tanítóknál. A Nógrádi egyházmegyében a vegyes házasság egy ev. tanító esetéből kifolyólag érdekesen lett aktuálissá. Ugyanis egy felekezetűnkbeli fiatal tanító, kinek javadalmazása legnagyobb részt államsegélyből fedeztetik, egy róm. kath. hajadonnal akar házasságra lépni, anélkül, hogy az utóbbi áttérne, vagy a tanító oly állás után nézne, hol egybekelése a kath. nővel nem volna akadály. A főesperes tudomására hozta az illető házasúló tanítónak, hogy mint felekezeti tanitó csak evangelikus, vagy evangélikussá lett nővel léphet házasságra, máskülönben ev. felekezeti tanító nem lehet s jelenlegi állásától való elmozdítását vonná maga után. A tanító ez intelem daczára mint ev. tanító mindenkép elakarja venni a leányt, aki áttérni nem hajlandó, s úgy okoskodik, hogy bántódása nem eshetik, mert mint államsegélyes tanító, a miniszternek rendelkezése, illetve védő oltalma alatt áll, aki nem engedheti meg, hogy ő vegyes házassága miatt jelenlegi állásától elmozdíttassék. Az ügyet egy nógrádmegyei lap is szóvá tette s szenvedélyes hangon támadja a főesperest, hogy égbekiáltó türelmetlenségével a másfelekezetbeliek jogait sérti (! ?) s hogy a fenti esettel kapcsolatosan egy idősebb s szintén vegyes házasságban élő ev. egyházi tanítót mert felhívni, hogy, ha katholikus neje nem tér át, úgy nyugdíjaztassa magát. Az mégis hallatlan, úgymond, egy 34 évig működött tanítót így zaklatni, s családi életét így annyi ev multán felzavarni. Tény, hogy ezen tanító katholikus nővel való házasságban vitte tanitóí hivatalát, teljesítette egyházban való szolgálatát sok esztendőn át s ezen szolgálata révén ismertetett el az állam részéről is s részesült nagyfokú államsegélyben. Különös, hogy azok a lelkészek, akik alatt működött, ha ugyan tudtak róla, eltűrték vegyes h ázasságát, vagy legalább is hallgattak s feljebb nem tettek lépéseket. Csak így lehetséges, hogy az esperesség — a főesperes, a tanügyi esperes — ezen tanító vegyes házasságáról nem tudott. De akár mint van, az egyháznak bizonnyal joga van akármennyi év múlva is megkövetelni, hogy tanítója családi életében is evang. legyen. Az én véleményem legalább az, hogy egyházunk minden liberalísmusa daczára nem mondhat le arról a követeléséről, hogy a tanító családi élete teljesen összhangban legyen egyházunk hítelveivel. Ha ezt a követelést nem tudjuk érvényesíteni felügyelőinkkel szemben, illetve ha ezt a követelést felügyelőink nem érzik, vagy ha érzik, egy kis liberális túlzással túlteszik magukat azon, vagy egyáltalán nem respektálják, úgy legalább szűkebb jogterületünkön ne tűrjünk semmit, ami bántó, hitelveínkkel teljesen n'ern öszhangzó. Úgyis ezen jogterületen kívül sok csorba esik rajtunk, egyházunkon. A kárt ne engedjük gyarapodni ott is, a hová fegyelmező, intéző kezűnk elhathat. Ezek után bátor vagyok az avatott egyházjogá-