Evangélikus Őrálló, 1909 (5. évfolyam)
1909-09-16 / 38. szám
1909. Szívesen elismerjük a hazai róm. kath. főpapságnak abbeli érdemét, hogy a múlt évben oly nagy háborúságot előidézett. „Ne temere"-féle pápai decretum visszavonását kieszközölte. Én magam is hajlandó voltam tapsolni a sikerhez; mert nem vagyok barátja a belháborunak s annál kevésbbé ellensége bármely törvényesen bevett vallásfelekezeteknek. De mikor a bölcsen visszavont decretum helyett kibocsátott „Provida" kezdetű új decretumhoz csatolt utasítást elolvastam, akkor a legkeserűbb érzéssel kellett tapasztalnom, hogy itt egy cukros takaróba burkolt méreggel van dolgunk, mely egyházunk gyengébb tagjainak irtására, vagy elhódítására van készítve. A valóság az, hogy ,,a gazt lenyesték", de azért, hogy még „bujább hajtásokat" növesszen. Nem irtották ki gyökerestül a bűnt. Mert társadalmi bűnnek tartom azt, ha valaki ennek az országnak különböző vallású és nyelvű fiai közé üszköt dob, mely alkalmas a szenvedélyek felgyújtására. A szóban levő utasításnak sem tartalma, sem alakja nem alkalmas arra, hogy a vallási és társadalmi békét előmozdítsa. Nem egyéb az, mint a mult század negyvenes éveiben felidézett harcnak lelkiismeretlen ismétlése, melyet azonban az akkori művelt kath. világi államférfiak bölcsessége megszüntetett. Szeretném hinni, hogy a most indított vallási háborút hazafiasan és keresztyéniieg érző világi kath. intelligencia bölcsessége most is megszüntetné; szeretném remélleni, hogy a kormány élén álló államférfiak, a magyar állam belbékéje és nyugodt fejlődhetése érdekében gátat fognak vetni a terjedő veszedelemnek ... De mikor azt kell látnom, hogy a kormány és a törvényhozó testület némasága helyeselni látszik a vegyes házasságok ügyében kiadott insíructiót; mikor olvasom azokat a beszédeket, melyek a kath. egyház elnyomásáról, a vallásnak politikai pártharcokba való beviteléről, szervezett hadseregről és gyilkos fegyverekről szólnak ; akkor arra a meggyőződésre kell jutnom, hogy itt a békés haladás megzavarását nem tekintik bűnnek. Ä szóban levő pápai decretum, illetőleg a főpapi istructió, középkori felfogással, szerencsétlen tévelygőknek mondja a vegyes házasfeleket. Ezért rájuk uszítja a házasság szentségét nem tisztelő szolgáit s megparancsolja nekik, hogy „semmi fáradságot nem sajnálva arra törekedjenek, hogy buzgólkodásukkal, eszélyességükkel és leleményességükkel az ilyen eltévedett juhokat jobb meggyőződésre vezessék! Azokat a katholikusokat pedig, akik ilyen házasságra lépnek, alkalmas időben intsék, hogy bűnbánatra indíttatva magukra és gyermekeikre vont veszedelmet elhárítani igyekezzenek; főként pedig a gyermekek kath. neveléséről gondoskodjanak. Ez az instructió ravaszul arra is figyelmezteti a magyar kath. papságot, hogy ámbár a polgári törvények és iskolai szabályzatok a gyermekek kath. neveltetését nehézzé teszik, attól ne ijedjenek meg, mert a tapasztalás bizonyítja, hogy nem lehetetlen. Tehát csak rajta ! —• a világi törvényt ki lehet játszani! Mindez a hívek „lelkiismeretének és üdvének" ürügye alatt történik! Ezek az urak figyelmen kivül hagyják azt a lélektani igazságot, hogy a lelkiismeretben meggyőződés olyan kizárólagos^ egyéni és lelki szentély, mely nem tür semmiféle beavatkozást és semmiféle külső kényszert. Még akkor sem, ha az Rómából jön. Az pedig axióma, hogy aki mások lelkiismeretének szent meggyőződését nem tiszteli, az másoktól sem követelheti, hogy az övét tiszteljék. Főtisztelendő és méltóságos egyházkerületi közgyűlés! Azt gondolom, nem szükséges önök előtt bizonyítgatnom, hogy a fentemlített utasítások, melyek a vallásos lélek szabadságát veszedelemnek és bűnnek minősítik, nem alkalmasok a béke fenntartására, mert sértik másoknak lelkiismeretét, mert a nép lelkéből kiirtják a törvény iránti tiszteletet és mert megmételyezik a magyar társadalomnak azon rétegeit, melyek a krisztusi szeretet magas erényét többre becsülik, mint a római és tridenti határozatokat. Nekem ugy látszik, hogy Róma nagy tévedésben van, mikor a kereszténység veszedelmét a vegyes házasságban élő protestánsokban keresi. Tulbuzgalmában nem veszi észre, hogy a legkatolikusabb országokban, igazhitű katholikus nép nyílt harezban áll — nem a kereszténységgel, — hanem a klerikalizmussal, mely Barceloniában és Portugáliában, Párísban és és Rómában egyaránt gyűlöletessé tette magát. Nem a hazai eretnekek védekezese, hanem a kath. vallásban nevelt népek ébredése fogja kitörésre birni azt a hegyet, melynek lávája első sorban azokat önti el, akik ma hatalmaskodnak. A magyarhoni protestánsok hiven ragaszkodnak evangeliumi vallásukhoz, törvényben biztosított szabadságaikhoz és jogaikhoz, de sohasem tévesztik össze az égi származású keresztény vallást a földi és nagyon is emberi szervezettel és annak hatalmi törekvéseivel. Amig az első előtt tisztelettel meghajl'k, addig a másiknak ellene szegül. A protestáns egyház elöljárói sohasem adtak ki — és mint a lelkiismeret szabadságának őszinte tisztelői — nem is fognak kiadni olyan rendeleteket, melyek a polgári törvényt, vagy bármely más felekezetnek törvényes jogait és szaoadságát sértenék. A mi céljaink és törekvéseink sokkal magasabbak, semhogy az országot vallásfelekezeti torzsalkodásnak színhelyévé akarnók változtatni. A mi kívánságaink abban öszpontosulnak, hogy az 1848. XX. í.-c. egész terjedelmében becsületesen végrehaj tassék és egyházi életünknek természetes és jogos fejlődését, régi kiváltságok és ezekből folyó szégyenletes adóztatások ne akadályozzák ... Mi nem emlegetünk kardot és puskát, mint hatalmas katholikus testvéreink nagygyűlésének némely meggondolatlan szószólói csak nem régen tették. Nem hirdetjük, hogy az Úristen csak kath. embert fogad be a menyországba, melynek kapukulcsa Szt. Péter kezében van letéve; hanem őszinte nyíltsággal és hazafias aggodalommal mutatunk reá azon visszás állapotokra és tulhajtásokra, melyek állandóvá akarják tenni ez országnak önkinoztatását. Mi bizunk az igazi keresztyénség, az igazi humanismus, az igazi felvilágosodás diadalában, minden gyűlöletes türelmetlenséggel szemben. Bizunk hazai törvényeink erejében, a lelki szabadság és felebaráti szeretet hatalmában. De bizunk az igazság istenének segítségében is. Mindnyájan érezzük, hogy sok a mi bajunk, melyet elhárítanunk, sok a mi serelmünk, melyet megszüntetünk és valljuk meg őszintén — sok a mi saját mulasztásunk is, melyet céltudatos és kitartó munkával kell pótolnunk. Önámítás volna, ha minden bajainknak forrását csupán a pápai dekrétumokban keresnők. A valláserkölcsi hanyatlás okait a külső körülményeken kivül önmagunkban is kell keresnünk és találnunk. EiérkezettneK látom az időt arra, hogy belső bajaink megszüntetése céljából, üres sopánKodás helyett a