Evangélikus Őrálló, 1908 (4. évfolyam)
1908-11-05 / 45. szám
4 0 ') EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 1908 nyújtani és ajánlani. — Egyébként ajánlom az ügyet a zsinati-bizottság figyelmébe. nb.—k. Kérelem a dunántuli ág. hitv. ev. egyházkerület népiskolai bizottságához. A dunántuli egyházkerület népiskolai bizottságának, a folyó 1908. évi kerületi gyűlés jegyzőkönyve 179-dik pontjában foglalt, „a konfirmatiói oktatás anyagára" vonatkozó javaslatával úgy vagyok, mintha érteném . . . érteném és még sem értem. Ezért felvilágosításra szorulok. Igaz, hogy miután e javaslatot a kerületi gyűlés elfogadta — ha expressis verbis nem mondta is ki — de határozat erejére emelve azt, ezzel, magától értődőleg, bennünket, lelkészeket, a confirmandusok oktatásánál ahoz való alkalmazkodásra kötelez. Ezzel azonban dilemmába estem. Felmerül ugyanis előttem a' kérdés, hogy miután a' confirmatiói oktatások tankönyvei engedélyezését az egyházegyetem magának tartotta fönn, s az engedélyezett tankönyvnek czimeit nyilván is tartja: ha én most az egyetem által engedélyezett oly tankönyvet használok, mely esetleg más beosztással kezeli a' tananyagot, mint a kerületem által követelt módozat; nem esem-e az engedetlenség bűnébe kerületemmel szemben ? Ha pedig kerületem által követelt módozat beosztását követő, de még nem engedélyezett tankönyvet használok: akkor meg hogyan menthetem magamat e bátorságomért, a §§-ok aerájában, az egyetem előtt ? Ellentétek vannak a' tanmódozat felfogásában ; mert ha nem volnának, úgy nem kellett volna ez a kerületi határozat. Ez ellentétek daczára is én engedelmességgel tartozom egyetemnek is, kerületnek is. Mindeniknek pedig ez ellentétek miatt kielégítőleg nem engedelmeskedhetem. E miatt aztán ha valakinek tetszik ellenem fegyelmit indítani, itt is, ott is hiába mentegetném azzal magamat, hogy bűnöm csak a' forma elíen vétett; mert reám olvasnák : »forma dat esse rei«, ezt megsértetted, tehát lakolnod kell. No hát lakolnék, talán nyugodtan; mert lelkemismerete megnyugtatna mégis, hogy csak forma ellen vétettem; de lényeg ellen nem. — De hát, véthetek a lényeg ellen is ; mert az elfogadott javaslat tananyagának lényege megértésében sem vagyok mindenütt tisztában magammal. Szerencsétlenségemre ugyanis nem vagyok az az ember, a' ki a' különféle emberi intézkedéseket — kivált, ha azok hit és lelkiismeretben dologba vágnak, — minden crítica nélkül fogadja. Aztán a' tért, melyen működnöm kell, ismerni szeretem; teendőimet tudni akarom, nehogy biztos járás, forgolódás helyett, csak botorkáljak és nehogy cselekvésem csak ide-oda kapkodás legyen. Ez okból, hogy confirmatiói munkám tőlem telhetőleg jó legyen, s a kerületi javaslat intentióinak megfelelhessek, a javaslat czélját megközelithessem; a tananyag kellő átérthetésére vonatkozólag kioktatást, felvilágosítást kell kérnem. Lehet, hogy fennakadásom csak egyéni scrupulusnak minősíthető; de annál inkább kérnem kell a kellő világítást, hogy az eloszoljon s ne akadékoskodjon nekem kötelességem kivitelénél, Istennek szánt jó munkámban. Kifogásom, vagy tán csak scrupulusom, a confirmatió tananyag megállapításának II-dik része ellen van. A II-dik rész tananyagául ugyanis megállapítatik: a „keresztyén erkölcstan a' tízparancsolat alapján". Én előttem e megállapítás egy tarthatatlan ellenmondásnak látszik. Szerintem a tízparancsolat = a törvény. A törvény pedig a maga rideg követelésével, kényszerével vigye bár az embert egyes . . . egyes jó cselekedetre; mégis »a törvénynek cselekedeteiből egy test is nem igazul meg Isten előtt.« Nem! mert a törvény, végeredményében faríseismusra vagy kétségbeesésbe visz. Ezeket az aberrátiókat pedig a keresztyénség fogalma kizárja magából. A törvény nevelő eszköz lehet addig, mig az »örökös« — gyermek, kit magaviseletében büntetés, jutalom irányit. Luther is a maga kiskátéjában ezért állíthatta a gyermekek elé a tízparancsolatot, mint az erkölcsi élethez vezető eszközt. Hol azonban az erkölcsi élet megkezdődik, az öntudatos életnek küszöbén, itt már tisztább és magasztosabb erkölcsi elvnek kell érvényesülni, mint a' minő a tízparancsolatból kilövell. A confirmandusokat — szerintem — magasabb szemponton kell erkölcsi törekvéseikben irányítani, mint a' minőre a tízparancsolat, a' törvény felereszt. A confirmandusokat mi már nagykorúsítjuk, vagy is öntudatos hitű, oly önálló erkölcsi érzésű egyénekké képezzük (vagy legalább akarjuk őket képezni), a kik egy belső életelv sugallatára önelhatározásból keressék és válaszszák a jobb részt; törekedjenek az eszményi emberi élet megvalósítására. Adhatja-e ezt a tízparancsolat ? »Soha! A hol az ember külső kényszer hatása alatt jó, ott az emberi eszmény eltorzul. Az emberi eszmény megközelithetésére az egész emberi életet átható, az egész életműködést megszentelő, olyan életelv kell, melynek ösztönzéséből az ember önkényt, szive vonzalmából, lelke teljes örömével, készségével, keresse az emberileg elérhető legtökéletesebb erkölcsi állapotot; azt, melyben az ember akarata Isten akaratával egyesül ugy, hogy az üdvözítővel az ember boldog érzéssel vallhatja e tekintetben : „én és az atya egy vagyunk." Ide a törvény az embert fel nem emeli. A ki a törvény által akar emelkedni; emelkedhetik ugyan annyira, hogy egyéb embereknek felette láttassék; de emelkedésével együtt jár az önhittség, önérdemében való elbizakodás. Midőn pedig képzelt érdemeiben hivalkodva, Istent, embert sért, önmaga ingatta meg erkölcsének alapzatát s róla elszédülve bukik a' törvény Ítélete alá. Ä törvény ítél; de, meg nem igazit. Azon az erkölcsi uton, melyen a törvény visz, minden körülmény között csak bukás, csak romlás a vég. Ä mi minden körülmény között megtart, az más erő. Ábrahámot sem a' törvény cselekedetei igazították meg, hanem „hitt Istennek és ez tulajdoníttaték neki igazságul." Tehát a hit, mint az Istennel való legbensőbb egységnek érzete, lesz az az erő forrás, melyből nekünk is, a mi megtartásunkra, erőt meríteni lehet, erőt meríteni kell. Istennel való ezen benső egységem érzete, élő hitem, serkent, unszol, erőltet arra engemet, hogy keressem módját, azt a' külső világban, a tapasztalati, érzéki világban is megvalósítani, s tesz ez által engemet erkölcsi lénnyé. Mint ilyen, e belső egység folytán felismerem kötelességemet a' legfőbb valóság iránt, ki engem,
