Evangélikus Őrálló, 1908 (4. évfolyam)

1908-01-23 / 4. szám

4(5 EVANGELIKUS ORÁLLO 1908 Ennél a kitételnél meg kell állapodnunk. Ez érinti a kezdetben említett elvi kérdést, amelyben én a tervezett protestáns szövetséggel egy uton nem haladhatok, amelyben, szerény nézetem szerint, egyházunknak egyetlenegy a hitvallások alapján álló tagja vele egyet nem érthet. Mert világosan mondják egyházunk hitvallásai, s az egyházhoz hü, a keresztyén életben megerősödött hívek tapasztalata megdönthetetlen bizonyságot szolgáltat arra, hogy a valláserkölcsi élet a maga igaz, Krisztus által létesített élő valósága szerint nem emberek befolyásának köszöni eredetét, hanem az Isten által nyújtott kegyelmi eszközöknek, melyek által maga a Szentlélek eszközli az újjászületést s az ebben nyert új élet megerősödését. Erről tanúskodik az Úr Jézusnak Nikodemussal folytatott beszélgetése, ezt bizonyítják az új testámentum iratainak szerzői egytőlegyig. Aki azért „egyháztársadalmi

4 munka által, sót mi több, két vagy több, alapelveiben s épen a kegyelmi eszközökről (Isten igéje s a szentségekről) szóló tanban egymástól annyira és lényegileg eltérő egyház között létesítendő szövetségnek egyháztársadalmi munkája által akarja az egyes egyházak valláserkölcsi felvirágzását előmozdítani, az egyenes ellentétbe helyezkedik Isten igéjének tanúbizonyságával és letér egyházi hitvallásaink alapjáról. Más szóval, az egyház igaz közösségének megvetésével társul saját, befolyásolható és változékony véleménye sze rint más egyházak tagjaival. Hogy ez a társulás azután azt az egyházat boldogítsa, ezt erős iróniával csak az állíthatná, aki az ilyen elemeknek kiválását az egyházból üdvösnek és hasznosnak minősíti. Hogy továbbá „a protestáns öntudat ébresztése, fejlesztése és terjesztése," ami az új szövetségnek szintén célja, miként érhető el az által, hogy kiki s ez az ilyen szövetségnél szükséges, a maga sajátlagos — anélkül, hogy az egybeolvasztást tűzné ki célúi — létalapját képező javait és tulajdonságait legalább egy időre mellőzi, az előttem teljesen érthetetlen s alighanem minden gondolkodó ember előtt fogalomzavarról tanúskodó meghatározás. A protestántizmus a tervezet szerint, amit ón azonban ebben az értelemben el nem ismerek (s ugyanezen lapokban más alkalommal elég határozottan kifejtettem... de mi csak in futuram oblivionem forgatjuk a tollat!) kollektiv fogalom, mely ág. hitv. evangélikust, reformátust ós unitáriust (?) egyaránt jelölhet. Miként lehet már most .protestáns öntudat"-ról beszélni, holott az öntudat szüksógszerüleg a kollektívám egyes válfajai által nyeri végleges meghatározását. S vájjon az öntudatnál, mint az ember legbensőbb, ez esetben pedig vallásos óletnyilvánúlásánál egy színtelen ós eredeti ízétől megfosztott kollektív szövetkezés gyakoroljon-e meghatározó befolyást az ember lelkére? Ki akarna egy ilyen állításban sz egyházat boldogító eszmére ismerni ? ,Az egyházak szociális tevékenységének irányítása" homályos kitételü cólmegjelölósben én az egyház szeretet-munkáira gondoltam, s talán jól értettem a tervezetet. De nem elegendő-e e téren is az egyes egyházaknak jutott isteni adomány? Alig hiszem, hogy az igazi, óletteljes öntudat nélkül végzett munka bárkinek szemében is kívánatosnak látszhatik. Az eddig tárgyaltak pedig a protestáns szövetség közreműködésével létesítendő intézményeknél csakis „irányítás"-ra engednek következtetni. Ettől a lelketlen munkától óvjon meg minket az Isten ! Az egyetemes felvilágosodás ós egyéb véges célok elérésére ám lehet szövetkezni. De ne induljunk e tekintetben a római katholicizmus utján, hanem inkább örüljüuk az egyházunk közreműködésével létesült szabadságnak. Tüzzük ki célúi s egyházunk intézményei, nevezetesen az iskolák által hassunk oda, hogy egyházunk tagjai avval a kerosztyén szabadsággal felfegyverkezve lépjenek az élet kiizdterére, mely az Isten kegyelmében gyökerező élet érvényesítésével a köznek igazi javát igyekszik ínívelni. E tekintetben is a reális alapról kell tekintenünk az élet viszonyait ós nem szabad általánosságokban tetszelegnünk. Mert ahol egyházias vallásosságot nem plántálunk a szívekbe, ott kétségtelenül az emberi vélemények pogánysága ver gyökeret, amely pedig az igazi, öntudatos vallásosságnak esküdt ellensége. Ebből a szempontból tekintek „a protestáns egyetem" kérdésére is. Mit értsünk ez alatt? Egyetemet, mely „protestáns" jogot, „protestáns" orvosi tudományt avagy philosophiát nyújtson a hallgatóknak? Vagy egyetemet, mely protestáns férfiaknak alkalmat nyújtson a tanárságra? Vagy talán csak a theologiára való tekintetből szervezett egyetemet, hol egy általános „protestáns" theologiában képezhessék ki magukat azok, akik „egyl Áztársadalmi munkára egyesülve a protestáns szövetség útján protestáns öntudatot ébresszenek, fejlesszenek ós terjesszenek? Erre véleményem szerint legkevesebb szükségünk sincs. Elég az a protestantizmus, melyet theologusaink itthon élvezhetnek, pl. a pozsonyi theologiai akadémia némely tanáránál, ahol nekem akárhányszor volt alkalmam haragtól ihletett szavakkal az egyháziam irány régi ós újabb híveit, mint utóbb meggyőződtem, móltánytalanúl támadó ós lesújtó kritikát hallani. Hogy a reformáció nógyszázados évfordulóját a magunk módjára, a magunk körében ós a magunk erejéből méltányosan ós hasznosan miként készíthetjük elő és ünnepelhetjük, arra vonatkozólag csak nem régen e lapnak hasábjain egy világi férfiú, dr. Stráner Gyula orvos a „protestáns szövetség" tervénél sokkal örvendetesebb tervet pendített meg, melyért kár volna, ha feledésbe menne. Ceterum censeo: nem kell nekünk protestáns szövetség, mert nem szorúl az egyház, különösen pedig ami egyházunk olyan szövetkezésre, melyben