Evangélikus Őrálló, 1908 (4. évfolyam)

1908-04-16 / 16. szám

EVANGELIKUS OlíÁLLO .190S rébe bevonó hierarchia, de nem a személyes egyéniség érvényesülésén álló protestantizmus álláspontja. Már pedig szerény nézetem szerint a megalkotandó kerületi lelkész-egyesületnek az a legfőbb célja, hogy a kerület összes lelkészeinek érvényesülő, közreható szerve legyen, hogy ne tőlünk, nélkülünk, hanem velünk és általunk. Ép azért én a kerületi lelkész-egyesület szervezetét is az egyházkerületi közgyűléstől eltérőleg kívánom megalapítani. Ä kerületi gyűlés tagjai ugyanis az egyházmegyei kiküldöttek, így contemplálja a javaslat is, hogy az egyházmegyei lelkészértekezletek kiküldöttei képezzék és alkossák a kerületi lelkészi egyesület közgyűlését. Nem így, nem elég, éz ki nem elégítő. Az egyházmegyei lelkészi értekezlet, miután kissebb körű, ám tartsa gyűléseit kapcsolatban az egyházmegyei gyűlésekkel, lévén azoknak hivatalból tagja minden lelkész; de a kerületi lelkészegyesület miután fontosabb, több a tárgya s kell, hogy az összes kerületi lelkészek imponáló súllyal bíró gyülekezete legyen, tartsa évi rendes gyűléseit az egvházkerületi közgyűléstől, annak székhelyétől függetlenül megelőzőleg legalább egy-két hónappal előbb. Ä kerületi lelkész-egyesületnek kötelezett tagja minden kerületbeli lelkész, (ugyebár segéd lelkész is, ad. 3. §. ?) theologiai és vallástanár, kívánatos, szükséges a személyes megismerés, egymásra való kölcsönhatás, imponálóbb fellépés céljából, hogy a körülbelül 170 egyesületi tag évenkint legalább egyszer találkozzon egymással és egymás sorsáról, közegyházunk állapotáról közvetlen eszmét cseréljen, határozzon és döntsön. No már azt hiszem, mindenki előtt kétségbevonhatatlan, hogy többet ér, nagyobb súllyal bír egy körülbelül 170 tagból álló egyrangú, egyértelmű, egy nemes célra törekvő és lelkesülő testület határozata, mint egy legyen bármily kiváló és tiszteletreméltó tagokból összealkotott szakbizottságnak véleményadása. Nem hiszem, hogy lelkésztársaim között találkozna egy is, ki ezen itt elmondottakat nem helyeselné s azokat magáévá nem tenné, azonban tudom, hogy egyiknek-másiknak lesz aggálya, kifogása a kérdés anyagi, gyakorlati kivihetősége szempontjából. Szegények vagyunk, a nyomorúság lenyűgöz, legszentebb vágyainknak szárnyat szeg, nem futja arra szűkös jövedelmünkből, melyet százfelé kell osztani, hogy évenként két, a távolabbiaknak három-négy napot igénybe vevő utazásra, gyűlésezésre 20—30—40 ftot kiszakítsunk. Sok igazság van benne, számolni kell vele, könnyű nagyszerű propositiókat javasolni, de nehéz azokat a mi szűkös, garasos viszonyaink között megvalósítani. Számolok én is ezzel a jogos és méltányos kifogással, azért oda terjed harmadik megjegyzésem és kiegészítő indítványom, történjék alapszabályszerü gondoskodás az iránt, hogy a kerületi lelkész-egyesület évenként tartandó közgyűlésén minden kerületbeli lelkész köteles megjelenni s e célból a lelkész útiköltségének, (a kerületi szokásos gyakorlat szerint napi-díj 10 K és vasúti költség) ha már nem az egész összeget, de legalább annak felét tartozik megtéríteni vagy viselni saját gyülekezetének pénztára. Utalok e tekintetben a köri, megyei tanítói gyűlésekre. Egyházak, községek viselik e tekintetben tanítóik útiköltségeit. No azt hiszem, saját egyházainktól, melyeknek érdekében fáradni, tenni akarunk, megérdemelünk mi lelkészek ís annyit s nem hiszem, hogy találkozna legszegényebb egyház is, ha látja lelkészének, kerületbeli lelkészeinek a közegyházra üdvös, hasznos munkásságát, tevékenységét, hogy e csekély anyagi áldozatot jóindulattal ne tudná fedezni s költségvití sébe beállítani. De ha még erre sem számíthatnánl kerületi lelkész-egyesületünk függetlensége, imponá súllyal bíró fellépése és működése érdekében, ha ma gunknak kellene az útiköltség terhét viselni, akkor ily értelemben kell azt megalkotni és megszervezi! hogy legalább egyszer évente függetlenül valamennyid összejöjjünk és tanácskozzunk. Ezekben kívántam teljes jó indulattal és mele érdeklődéssel az ügy iránt a szóban lévő javaslati szerény véleményemet elmondani, hogy előzetesen vt leniényeinket kicserélve, megvitatva alkossunk a lehet legjobb munkát. Megvagyok győződve, hogy ha az elmondotta szellemében alakúi meg és szervezkedik a kerületi lel készí egyesület, úgy az hathatós tényező lesz egi házunk felvirágoztatására, a lelkészek közötti szüksé ges testületi szellem, összetartás ápolására, üdve eszmék felvetésére és egyházunk hajójának irányítá sára. Vajha úgy volna, hogy megalakúlása után h , Isten éltet, statisztikai közleményeimben ne kellje j többé egyházunk veszteségéről, pusztulásáról, háttérb szorításáról, hanem minden vonalon nyereségről, elő nyomulásról, virágzásról és üdvös fejlődésről beszá molnom. Adja az Úr, hogy úgy legyen! Kassa. Homola István, ev. lelkész, Az „utasítás" a nem állami elem népiskolákról. (Folytatás.) A tanító az 1907. évi XXVII. t.-c. értelmében köztisztviselő. A törvény végrehajtásánál is tartsuk tiszteletben köztisztviselői állását és ne bánjunl vele, mintha pária volna. Úgy de a fölfüggesztés csak a bebizonyított tény alapján lehet elrendelni Ám! Csak hogy a miniszter rosszúl lehet informálva és tévedhet. Ä vizsgálat kiderítheti, hogy c tény még se való. Két esetet is tudnék fölhozni. Az egyiket leirom. Ugyan a fönti úrnak fia, mint a megye főispánja egy ízben fölolvasta előttem a kész átiratot, melyet a püspökhez akart elküldeni, hogy a . . . iskolában a történelem tanításánál — mint a tanfelügyelő a közig, bizottságban jelentette — nem engedélyezett tankönyvet használnak. A tény úgy is állott, az egyházkerület azt a tankönyvet nem engedélyezte volt. És a közigazgatási bizottság a tanfelüyyelő jelentéséből rögvest hazafiatlan tartalmú tankönyvet olvasott ki. És intézkedést kért. Fölvilágosítottam a főispán urat, hogy itt Rajcsányi magyar történelme című tankönyvről van szó, amely nincs ugyan az egyhkerület által engedélyezve, de a hazafias nevelés szempontjából nem kifogásolható, hisz maga a méltóságos főispán úr is gyermek korában Rajcsányinak keze alatt Rajcsányinak könyvéből tanulta a hazai történelmet és a hazaszeretetet. Szemem láttára szét is tépte az átiratot. Nem menteni akarom az utasításban kárhoztatott vétkeket, palástolni sem akarom. Csak a rögtön Ítélkezés ellen szólalok föl. Igaz, hogy a fegyelmi eljárás megindítása még nem fegyelmi elmarasztalás, a fölfüggesztés még nem elmozdítás. De a fegyelmi eljárás, a fölfüggesztés habár fölmentő Ítélettel végződik is, mindig árnyat vet még az ártatlanra is, talán a minősítési