Evangélikus Őrálló, 1908 (4. évfolyam)

1908-04-16 / 16. szám

1908 EVANGELIKUS ORALLO 137 és kijelentése mellett semmi körülmények mellett el nem fogadom, nem fogadhatom el mai szerkezetében az alapszabálytervezet 3. és 4-ik §-át, különösen azoknak az indokolásban is adott és kifejtett azon magyarázatát, mely a tagsági-díj összegét nyílt kérdésnek hagyja, illetőleg azt esetről-esetre a közgyűlés jogkörébe utalja, mely évről-évre előzetesen megszabná, hogy a tagok tagdíj gyanánt mily összeget fizessenek a szerint, amint több vagy kevesebb költsége, illetve nyomtatni valója lesz az egyesületnek. Tisztelem azon elvi avagy talán bizalmi indokokat, melyek Paulik barátunkat a jelzett 3. és 4. §-nak ily szövegezésére vezették, de engedelmet kérek, a mai minden életviszonyt a jog és törvény ' által szabályozó korban egy szerény jövedelmű egyesület tagjai körében ily fontos anyagi kérdést nem lehet, nem szabad nyilt kérdésnek hagyni, illetőleg a közgyűlés jogkörébe utalni azt, hogy a közgyűlés esetről-esetre állapítsa meg a kerületbeli kötelezett tagok kötelezett évi anyagi hozzájárulását. Vegyük a dolgot gyakorlati szempontból. Anyagi eszközök nélkül egg testület sem fungálhat. De midőn ennek szükségét elismerem, ha valamely egyesületbe be akarok lépni, ez esetben pláne föltétlenül be kell lépnem, akkor tudnom kell, hogy személyemre nézve mily anyagi terhet és felelőséget vállalok. E nélkül nincs, nem lehet egészséges jogviszony. Az esetrőlesetre ötszejövő közgyűlés hatáskörébe pedig utalni ily fontos anyagi kérdést nem szabad, mert abból a legkényesebb s legveszedelmesebb következmények származhatnak. Felesleges azt élő, tapasztalati példákkal illusztrálni. Ki meggondolja a kérdés lényegét, igazat fog adni nekem. Miért is a jelzett paragrafusokban meghatározni kívánom a rendes tagok kötelező évi tagdíját s ennek megfelelöleg a szöveg módosítását. Hogy mennyi legyen a kötelező évi tagdíj, 2—3—4 korona, ám méltóztassék efelett határozni, de az összegnek határozott számszerű megállapítását föltétlenül alapszabályszerüleg kívánom. A tagsági-díj mennyiségére nézve szerény véleményem a következő: miután mi lelkészek a tervezett lelkészi egyesületben inkább eszményi, elvi kérdések felvetésére és irányítására vállalkozunk, azoknak nagyobb anyagi áldozatot követelő terjesztését és megvalósítását, ha akarnánk is, nem tehetjük, mert nem bírjuk, de nem is követeli azt senki tőlünk, azt hiszem, az előforduló kezelési és a többi minimális összegek fedezésére teljesen elegendő az évi 2, kettő korona tagdij. Kerületünkben körülbelül 170 fizető tagja lesz az egyesületnek. (Azért mondom körülbelől, mert a legújabb 1907-ben megjelent kerületi névtárunkból külön megolvasás és összeszámlálás nélkül nem tudom a határozott számot biztosan megmondani. Ez ugyan a mai előhaladott statisztikai tudomány mellett elég különös, de sajnos, igy készülnek nálunk az ily forrás adat gyanánt szolgáló könyvek is!) 170 tag után 2 koronával számítva 340 kor. évi bevétele lenne az egyesületnek. Én ugyan e 340 koronát sem ölném bele a külön kiadott jegyzőkönyvekbe, de még a felolvasandó értekezésekbe sem. A jegyzőkönyveket és a felolvasott értekezéseket, hiszem, szívesen és pontosan ieközli egyetlen számbajöhető közlönyünk az Ev. Őrálló. Ez által ezt a hézagot pótló lapunkat tennénk terjedelmesebbé, tartalmasabbá és kelendőbbé, mert valljuk meg, a mi, lelkészek szégyene és nagy szegénységi bizonyítványa, hogy legalább egy egyházi lapunkat nem tudjuk a kellő színvonalon tartani és anyagilag biztosítani. Mindent a merész vállalkozó szerkesztőtől várni, követelni nem lehet, mondhatni lelketlenség az, ahogy mi szerkesztőinkkel bánunk. Beleölnek ezek merész vállalatukba a legjobb ambíciót, tehetséget, időt, fárasztó munkát és hozzá még anyagi áldozatot is. Hát ez igazán egy kicsit sok a jóból. De így vagyunk mi e tekintetben más téren is, a munka megosztás elvét nem ismerjük, nem akarjuk követni; egyes kiválasztottjainkat, püspök, espereseinket stb. elhalmozzuk annyi munkakörrel, annyi súlyos felelősséggel, egy egész embert kívánó teherrel, hogy ők roskadoznak azok alatt, az ügy, a cél pedig szenved az által. A minimális kezelési költség fedezése után fennmaradó összeget kiválóbb, értékesebb könyvek megszerzésére fordítanám, azokat alkalmi összejöveteleken való ismertetés céljából az egyes lelkészeknek kiadnám s így egy a lelkészek rendelkezésére szolgáló ker. könyvtár alapjait leraknám. Valljuk meg őszintén, nekünk protestáns lelkészeknek ma tudományra, a koreszméit irányító ismeretekre van leginkább szükségünk. E téren egykor a protestáns lelkészek jártak legelői, ma e téren való elmaradottságunk egyik oka hanyatlásunknak. Sokat lehetne és kellene e fontos kérdésről beszélni, de legyen ezúttal elég annak felvetése, felemlítése. Másik megjegyzésem és második módosító indítványom az alapszabály tervezet 10. §-ára vonatkozik, nevezetesen arra, hogy Paulik barátunk a lelkész-egyesület évenkint tartandó közgyűlését az egyházkerületi közgyűlés helyén s bár azt megelőzőleg mondja, mégis azzal egyidejűleg contemplálja megtartani. Ezt nem tartom célszerűnek s csodálom, hogy Paulik, midőn a 11—13. §§-ra vonatkozó talpraesett indokolását megírta, ennek célszerütlenségét be nem látta. Ismerjük az évenként rendesen egyszer tartott egyházkerületi közgyűlésünk szervezetét s azok lefolyását. Megjelennek azokon az egyházmegyei hivatalos kiküldöttek, a többi néhány érdeklődőnek szava nincs s az egyre, de kész akarva is szaporodó s csak a jegyzőkönyv töltelékéül szolgáló, közigazgatási ügyek letárgyalásával, gyámintézeti, Baldácsi, törvényszéki, tanügyi stb. ülések lefolyásával igénybe vesznek rendesen 4—5 napot is. Már most ily körülmények között az egyházkerületi közgyűlés ideje alatt a lelkész-egyesületi közgyűlés számára hogy lehet legalább egy fél nyugodt napot kiszakítani, azt én elképzelni nem tudom. S kinek van ideje és módja közülünk arra, hogy székhelyétől egy hétig nyugodtan távol lehessen? Nem tartom elfogadhatónak a javaslat erre vonatkozó szerkezetét azért sem, mert engemet ki nem elégít az, hogy a megalkotandó kerületi lelkész-egyesület a kerületnek a lelkészeket általánosságban érdeklő kérdésekben „szakbizottsága" legyen, sőt éppen egy súllyal nem biró, nem imponáló, ha akarom figyelembe veszem, ha nem akarom rá sem hederítek, egy felesleges ötödik kerék szerepét betöltő szakbizottsággá nem akarom lesülyeszteni a kerületi lelkészi egyesületet. Ha csak egy ilyen, a lelkészeket általánosságban érdeklő kérdésekben véleményt adó szakbizottsággá akarjuk a kerületi lelkész-egyesületet megalkotni, úgy kár azért minden fáradság, minden lelkesedés. Nincs szükség ily külön szervre, szakbizottságra. Ott van a püspök, ott az esperesek, időközönként tarthatnak külön lelkészi ügyekben érdeklő értekezleteket, megállapodnak s végre is hajthatnak bizonyos megállapodásokat, nincs szükség ez esetben arra, hogy én megbizottaimmal, választottaimmal szemben bizalmatlankodjak, velők zsörtölődjem. Ez az atyáskodó, mindent hatalmi kö-