Evangélikus Őrálló, 1908 (4. évfolyam)

1908-01-09 / 2. szám

1908 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 11 Nem reflektálva tehát egyebekre, kiszakítom e kórdóst a többi közül; lelkiismeretemnek kényszere alatt azt elömbe veszem, s mint evangeliomi egyházunknak — hogy úgy mondjam — jellemét érintő dolgot tárgyalom. Nem átokkal fenyegetődztem én; de a lelkiismeretnek szigorú Ítéletét hallattam az ellen az apa ellen, ki a szabálytervezet 25. §-ának C. pontját meg merné szavazni s ez által a bűnös gyermeket a neveltetési segélytől meg tudná fosztani. A lelkiismeret hatása alatt tettem ezt; s ha a lelkiismeret az Isten szava az emberben, hiszem, hogy valami részben ón bennem is az Isten szava szólt . . . Cégéres bünt és diffamáló vétek miatt börtönbe kerülést hozott fel póldákul a Nt. ügyvivő Úr ós ezekből folyólag kérdezi: „Hát az egyház erkölcsi feladataival megegyező volna, hogy az ilyeneket anyagi támogatásban részesítsen ott is, ahová sülyedtek ? Bátorkodom módosítani e kérdést annyiban, hogy az „egyház" szó eló odateszem e jelzőt „keresztyén". S az így módosított kérdésre habozás nélkül adom a feleletet: Igen ! Igen ! Igen ! Én nagyobb bűnöket is el tudtam képzelni a felhozottaknál ama §. olvasása közt. De midőn elgondolkodtam ama szörnyűségek felett: lelkem előtt feltárult egy kép, melyen Jákób kútjánál üdvözítőnk ama samariabeli nőnek az örökélet forrását megnyitja; látom egy másikon, mint tűnnek el a tettenórt asszony vádolói Krisztus tekintete elől, míg a bűnös asszony itólet helyett ez általa képzelhetetlen kegyes szózatot hallja: is nem kárhoztatlak tégedet, eredj el és többé ne vétkezzél

1

1. Aztán ott látom őt, a megfeszítettet, a kót lator között; hallom szavát a vele megfeszített gonosztevőnek vigasztalására: „Bizony mondom neked: még ma velem leszesz a paradicsomban!" Oh! aki a vakot, bénát, poklost és mindenféle hozzá jövő vétkest mind azzal gyógyítá meg : 9Bízzál fiam, megbocsáttattak a te bűneid"; annak egyháza nem vallhat oly erkölcsi elvet, mely a bűn örvényébe esett szerencsétlent abban veszni hagyhatná. Hiszen még a világi törvény is megköveteli segélni a szerencsétlent s bünteti azt, ki annak segélyére nem siet ós a mi keresztyén egyházunk elengedhetné a maga tagjainak: megmenteni a szerencsétleneket ? Egyházunk erkölcsi törvénye a szeretet; az az utasítás pedig, amelyet üdvözítőnk -annak a törvénytudónak

v az irgalmas samaritánus példájául adott, mondván: „Eredj el és te is eképen cselekedj/", oly parancs, mely minket segítő tettre hív nemcsak a testi bajba esett szerencsétlenek, de az erkölcsi elbukottak iránt is. Aztán valami úgy zúgja lelkemen keresztül a vádat: „uton járó (hajléktalan) voltam, be nem fogadtatok engemet; mezítelen voltam, meg nem ruháztatok engemet; tömlöcben voltam, meg nem látogattatok eng°,met /" Én vétkes mulasztásnak látom ós az evangeliomi egyház erkölcsi törvénye megingatásának azt, ha egyházunk nyugdíjintézete nem akarna irgalmas lenni még az erkölcsi elbukottak iránt is. Lehet, hogy elfogult vagyok; de ami engemet fogva tart, az a bűnösök megváltójának evangelioma. Mi is jogosíthatna minket arra fel, hogy az irgalomról letegyünk? egyházunk erkölcsi alapelvé nem. Hát talán az a körülmény, hogy az illető elbukott maga ugrott az örvénybe bele, maga akart lenni lelkének gyilkosa? De hát nem kötelessóg-e megragadni a fegyvert annak kezében, ki azt maga ellen emeli? Aztán meg mi biztosít bennünket a felől, hogy az illető önmaga-e oka vesztének ! Lehet, hogy hajlama, könnyelműsége vitte az elbukottat az erkölcsi örvényig. De hát én nem olvasom a megváltóról szóló tudósításokban sehol, hogy ő a bűnösöket ne úgy kezelte volna, mint szerencsétleneket; nem olvasom sehol, hogy erkölcsi íölényóben őket elvetette volna. Erkölcsi fölénye csak a törvénytudó farizeusokat sújtotta, ostort csak azok ellen fogott, kik kalmárkodásokkal Isten házát latrok barlangjává tevék; a bűnösöket felkereste ő, hogy megmentse, ami elveszett vala s az eltévedt juhot vállára vevó s a megmentett tévelygőt Isten angyalaínak örömére vivó. Krisztus erkölcsi alapelve a szeretet, mely előtt még a bűnös is bízólag emelheti fel tekintetét, mert a szeretet miudeneket elfedez, mindeneket eltűr, mindeneket megbocsát. S ha az ember lelkéből hit, remény, minden eltöröltetnék is, a szeretetnek meg kell maradnia megingathatatlan fundamentumul, melyen megálljon Istennek országa az emberek üdvére; mely nélkül üres beszéddé válna keresztyénsógünk, Krisztus a szeretetről ismer övéinek minket. Evangéliumi egyházunknak a Krisztus által adott ez erkölcsi alapján kérem azért a bizottságokat: „töröljék az egyetemes nyugdíjintézet alapszabályaiból a 25-dik §-nak C. pontját, mint Krisztus erkölcsi elvével ellenkezőt !* II. De az idegen szerencsétlenektől jöjjünk egy kissé közelebb magunkhoz. Tájékozódjunk. Kik, mik, miféle fajzatok azok, a kikről itt a nyugdíjintézet terén szó lehet? A szógyen ós fájdalom érzete nyomja bár le hangunk, sóhajtva is csak azt kell róluk vallanunk: ezek a mi testünkből való test, a mi vérünkből való vér, a mi gyermekeink azok. Apák ! elvessük-e mi magunk a mi eltévedett, vétkes gyermekeinket, a helyett, hogy azokat menteni akarnánk? Annyiszor hivatkozunk mi egyebek előtt a szülői kötelességekre, mikor pedig a magunkéról van a szó, máskép cselekednénk, mint cselekedni a szülői érzés megparancsolja? Vagy nekünk az lehet talán ok a kemény szívüsógre, hogy a vétkes, talán elvetemült gyermek, magaviseletével nevünkre szégyent hozott ós miattok az emberek gúnyát, megvetését kell hordanunk? Okozhat szégyent, gyalázatot; sírva legyen bár kénytelen az ember gondolni gyermekére; miatta, szégyenével siessen bár a föld alá rejtőzni is el; mégis a mi gyermekünk ez, ki szívünkhöz van nőve; a szülői érzés annak csak javát, sorsa könnyítését, menekvését, boldogulását tudja kívánni mindenütt. A szülői szív az elítélés ós elvetés helyett mentő okokat keres bukott gyermekének védelmére. Az pedig annak az elbukott gyermeknek nem lesz mentésére, ha a szülői kéz azt a bűnverte szerencsétlent a segély elvonásával még mélyebbre sújtja nyomorába. Hisz úgy is első sorban a nyomor lehetett oka a gyermek bukásának ! Merünk-e gondolni arra az eshetőségre, hogy midőn mi nem leszünk ós gyermekünk feje fölül eltűnik a fedél, kezébe nem akad kenyér, mert a mi kidőltünkkel gyermekeinkre csak a nyomor tátja torkát? Uram ne vigy minket a kísértetbe! . . . Amen! . . . Csak Krisztus ereje tudta mondani a kísértő ördög-