Evangélikus Őrálló, 1908 (4. évfolyam)

1908-01-09 / 2. szám

4(5 EVANGELIKUS ORÁLLO 1908 Nincs köztünk egyetértés, hitünk gyenge, amint azt a kitértek fentidézett száma bizonyítja. Egyházunk biztosítása pedig munkásságunktól, egyetértésünktől és szilárd hitünktől függ. Mi hiszünk, legalább sokan, az ellenfél szép biztató szavaiban. így áltatván minket örökös ellenségünk, ez alatt lázasan készül nemcsak védelemre, de szükség esetén támadásra is. Éppen úgy jár el, mint a török szultán Budavár elfoglalásánál. A kis trónörököst, János Zsigmondot, magához rendelte több főúrral s mi alatt ő a kisdeddel enyelgett s a főurakkal beszélgetett, biztatva őket jó akaratáról, az alatt katonái barátság szine alatt a várba egyenként lassan besompolyogtak s mikor mái- a főbb helyeket elfoglalták s elegen voltak a netaláni ellenállást is leverni; akkor a török azt mondta: a vár az enyém. Hogy erre van kilátás, bizonyítja azon eset, amikor Jókaival, mint eretnekkel, a méltóságos és .excellenciás rk. püspökök nem akartak egy társaságban működni. Bizonyítja ezt a Regnum Marianum felállítása, melyben másnak nem lesz helye, csak r. katholikusnak. Bizonyítja az is, hogy örökös ellenségünk gondját mindenre kiterjeszti, mi csak céljához segíti. E napokban 150.000 koronás házat vett, korunk r egyik nagyhatalmának, az ő sajtójának, az „Új Lap" hajlékául s még abban is bízik, hogy az ügyét szolgáló sajtó felsegélyezésére félmillió koronát előteremt. Vidéki népszövetkezetek szervezése által egy hatalmas fanatizált sereget toborzott már össze; az ifjúságot különféle kongregációkba egyesíti, sőt Mária, szent Imre s egyéb nevű zászlókra felesketi. Egyik világi vezére, főúr, egy katholikus gyűlésen ezt mondta : „Nem tudom, meddig lesz képes a protestantizmus magát fentartani a mostani szervezetlen állapotban?" Hol vannak a mi világi uraink? Ki védi meg a protestantizmust ? Van olyan egyházi felügyelőnk is, ki még egyházunk védelmére tett egyetemes gyűlési intézkedésnek a végrehajtását is megtámadja. A református papi kongresszus alkalmával egy néppárti lap azt írta: „80,000 emberünk van már, kiknek hűségére feltétlenül számíthatunk. Ha valaki ellenünk támad, pozdorjává morzsoljuk össze." Mit szólnak mindezekhez, opponáló uraim ? Az előhozott tények sem győzik meg önöket inagoktartásának az egyházra nézve roppant káros voltáról ? Nagyon is korlátolt felfogású ember lehet az, aki az elmondottak után nem veszi észre, hogy mily veszély fenyegeti egyházunkat. Még csak azt adom hozzá: ha az országgyűlés többsége, mint például II. Ferdinánd alatt, r. katholikus vallással lesz telit ve, ha hasonló szelleműek lesznek a főbb és alsóbb hivatalnokok, a mi megtörténhetik, akkor ki lesz mondva: „Hoc Regnum est Regnum Marianum" s ebben nincs másnak helye, csak r. katholikusnak. Erre is élcekben gúnyolódjunk? Nincs szükség egyházunk biztosításáról gondoskodni? Mi nem tudjuk felfogni, mit jelent az „Sí vis pacem, para bellum?" Nincs szükség egyházunkat szervezni? Nem jött még el az ideje? Egyházunkat veszély fenyegeti, Meg van mondva az már rég — Közbe vágutt Pató Pál úr „Ejh, rá érünk arra még." Ezek után akaratlanűl is két kérdés merül fel. Az első az, hogy mikép lehetne az egyháznak itt érintett belső bajain segíteni? Erre nézve talán legjobb lenne, ha a theologiai intézeteink igazgatói, mint erre legilletékesebb tényezők, nyilatkoznának, — t i. mikép lehet azt elérni, hogy a hívek rendületlenül ragaszkodjanak egyházunkhoz? A második kérdés pedig az, hogy mit kellene tenni egyházunk védelmére? Erre talán szívesek lesznek felelni, azaz tanácsot adni a központi vezetés ellenzői és az országos prot. szövetség létesítésétől fázó hittestvéreink. „. . . Ha gonoszűl szóltam, tégy tudományt a gonoszról, ha jól szóltam, miért versz engemet?" (János ev. XVIII. 23.) (Boross. EGYETEMES NYUGDÍJINTÉZET. Az egyetemes nyugdíj intézeti szabályrendelet 25. §-ának C. pontja ellen. I. Nem azért nyilvánítottam kéretlenül is véleményt az egyetemes nyugdíjintézet alapszabálytervezete felett, hogy tanácsokat osszak; azért sem, hogy meddő vitát provokáljak; de mert a sokszorísított javaslat szétküldése folytan kötelezettnek éreztem magamat ez ügy javára nyilvánítani egyéni nézeteimet. Nem arrogálom magamnak, hogy nézeteim „e kérdésben a tájékozott ós alapos közvélemény kialakulására" hassanak; de a féltő gond, mellyel nyugdíjintózeti ügyünk iránt viseltetem, kónyszerített a felszólalásra, óhajtásaimnak feltárására; „minthogy ily ügynek beható tárgyalása a nélkül nem is képzelhető", hogy az teljes őszinteséggel ós szigorú határozottsággal ne vétessék minden oldalról szemügyre. Elmondtam nézeteimet. Dixi et salvavi animam meam. Gondja most már a bizottságnak: mit cselekszik vele. A dologhoz szólnom tovább is most már nem illenék; annál kevésbé, mert a Nt. ügyvivő Ur a bírálatra tett reflexiójának végén a vitát a maga részéről lezárta. Teljes tisztelettel tudomásul veszem ezt ós nem provokálok. De a vitát bezáró felszólalásában a Nt. ügyvivő Úr egy kérdést vetett fel nekem. Ezzel lökést adott gondolataim tovább füzesére.