Evangélikus Őrálló, 1907 (3. évfolyam)

1907-03-15 / 11. szám

90 1907 a mely énekek énekeskönyveinknek ragyogó drágagyöngyei s a vallásos költészetnek szépség és erő tekintetében fölülmulhatatlan termékei. Németországnak evangelikus népe ez év március 12-én, mint Gerhardt Pál születésének három százados évfordulóján, nagy ünnepségek keretében emlékszik meg ezen nagy fiáról s méltán, mert hiszen, a mit ő tollával és egyéni magatartásával tett és tanúsított, az valóban elismerésre érdemes. Gerhardt Pál ugyanis aranybetűkkel irta be nevét az evangelikus egyház történetébe, úgyis mint énekköltő, úgyis mint hitvalló. Mint énekköltö, az elsők egyike, úgy gondolatainak mélységénél, valamint azon művészi modornál fogva is, a melylyel azokat kifejezésre juttatja. Mint énekírót Lutherrel szokták egy sorba helyezni. S méltán. Az evangelikus énekügy fejlődésére senki sem gyakorolt oly mélyreható s jótékony befolyást, mint Luther és ő. Luther megteremti az evangelikus éneket, Gerhardt pedig — mikor a nagy reformátornak törpe utódai ellaposítják — újjáteremti azt. A két férfiú kebelében egyazon lélek lüktet: az Istenben való tántoríthatlan hit és az ő szent országa iránt való lángoló lelkesedés. Ebből fakadnak az ő szivet-lelket megragadó énekeik. S jólehet egyéniségük különbözősége szerint mást és mást merít egyik is, másik is az isteni ihlettség forrásából, de a két lélek költői termékei egyformán becsesek s korszakalkotók. Luther, a reformátor, az egyházszervező: reformátor és egyházszervező az énekírás terén is. Énekeiben az egyháznak hittudata s a ker. vallás alapigazságai nyernek első sorban kifejezést. Luther az egyház szószólója, Gerhardt inkább az emberé, a mennyiben az ő lantján inkább az egyes ember egyéni érzelmei és gondolatai csendülnek meg. A két költő alaphangulatában is van némi különbség; Luther csupa tűz, csupa erő, Gerhardt viszont csupa szelídség, csupa lágyság. Amaz csupa vihart lát maga körül, melynek közepette a hívek szemeit ama megingathatlan kősziklára: az Istenre irányítja; Gerhardt ellenben mindenkor és mindenütt derűs eget lát s ennek lelkében visszaverődött fényes sugaraival hinti be az életnek még legsötétebb jeleneteit is, minek következtében azok kedves s szelíd színezetet nyernek. Csodálatos bűbáj ömlik el a Gerhardt költészetén! Jólehet a legtöbb esetben önmagából indul ki s a maga egyéni hangulatának, gondolatainak és érzelmeinek ád lantján kifejezést, de azt olyan bámulatos művészettel cselekszi, hogy az ő szivének lüktetésében minden igaz keresztyén lélek önkénytelenül is a magáéra ismer. S jólehet ő számtalan csalódáson s megpróbáltatáson ment keresztül, költészetében annak dacára semmi nyoma a keserűségnek, a világmegvető fájdalomnak; a merre tekint, mindenütt az Isten bölcseségének s javunkat célzó szeretetének nyomait látja, a miért is szive tele van hálával, bizalommal és szent örömmel, a mely érzelmek énekeinek olvasásakor önkénytelenül átszivárognak az olvasó szivébe s azt megnyugtatják, melegítik és felemelik. Innen ered az ő páratlan népszerűsége mindjárt életében, a mely népszerűség azóta egy cseppet sem csökkent, a mint arról mindenki meggyőződhetik, a ki az ő énekeinek a hívekre való hatását megfigyeli. Magyarhoni evang. egyházunk húsznál több énekét ültette át magyarra s vette fel énekeskönyvébe s mostan készülő új magyar énekeskönyvünk ezen számot még gyarapítani törekszik. Méltó ambíciója lehetne az magyar énekköltőinknek s hálára köteleznék vele egyházunkat is, ha Gerhardt énekeiből minél többet átültetnének magyarra, mert azokban igazán megbecsülhetetlen varázserő rejlik. Építő s megnyugtató hatás tekintetében az idők folyamán több költőtársának sikerült Gerhardtot utóiérnie, de felül nem múlta egyik sem. S nem kevésbbé tiszteletreméltó ő mint hitvalló is. Nehéz viszonyok közt élt. Olyan időben, a mikor a vallási elfogultság erősen mutogatta éles karmait. A kik életviszonyait közelebbről ismerik, tudják, hogy berlini lelkészkedése idején milyen háborúságokat kellett elviselnie. Nem részletezem, csak érintem a tényt. Elkeseredett csatározások folytak a két protestáns felekezet között. Frigyes Vilmos, az akkori brandenburgi fejedelem, miután egyezkedés útján nem sikerült, hatalmi szóval akart a versengésnek véget vetni. S bár nem tagadjuk meg tőle az elismerést azért, hogy békét akart, de hibáztatnunk kell viszont azért, hogy a békét az egyik fél, és pedig a lutheránus egyház megrövidítésével akarta megteremteni. Azon fejedelmi leiratban, melyben a két felekezet mérvadónak elismert hitvallási iratait sorolta fel, a 15 ezer kálvinista vallási iratait kíméletesen érintetlenül hagyta, míg ellenben a mintegy harmadfél millióra rúgó lutheránus hívek hitvallási irataiból egyet — az úgynevezett „Egyezség formuláját" — konfiskált. Gerhardt, mint lutheránus lelkész s egyházának hű fia, nem nézhette ezt közömbös szemmel s azért a béke-reverzálist nem akarta aláírni. A minek következménye az lett, hogy állásából elmozdíttatott, dacára annak, hogy egész Berlin, felekezeti különbség nélkül, ismételten is közbevetette magát kiváló és közbecsülésnek örvendő lelkipásztora érdekében. Nem kellett volna egyéb, csak egy kis névaláírás, csak az, hogy Gerhardt bizonyos dolgokat ne vegyen oly szigorúan s megmaradhatott volna szép állásában. De hát ő lelkiismeretével alkudozni nem tudott, egyházának jogait csorbítani nem engedhette s mikor az élet válaszútra állította s választania kellett a fejedelmi kegy s biztos kenyér és papi esküje s a koldusbot között, ő inkább ez utóbbit választotta. Gerhardt ezen tettével fejére tette a martyrok koronáját, a melynek ragyogása nem kisebb, mint költői babérkoszorújáé. Nagyon örülök annak, hogy a Luther társaság is kiveszi a maga részét a nagy énekköltő ünnepeltetéséből s legalább egy szerény levélkével járul hozzá a hála és kegyelet ama nagy koszorújához, a melyet most Németország ezen jeles fiának sírhalmára helyez. Ez a levélke az a kis füzetke, a mely most jelent meg a Luthertársaság kiadásában s „Oerhardt Pál, a kiváló evang. énekköltö" cim alatt az ő tanulságos életfolyását s magasz-