Evangélikus Őrálló, 1907 (3. évfolyam)

1907-02-08 / 6. szám

1907 EV ANGELIKUS ŐRÁLLÓ 45 Csudálkozom, hogy tanítóink a vallástanítást mellékfoglalkozásnak akarják tekinteni. Úgy látszik, teljesen elfelejtik a szentírás ama tanítását: „Minden bölcseség kezdete, az Úrnak félelme". Úgy látszik, felejtik Berzsenyi Dániel örökigazságu szavait: Minden ország támasza s talpköve A tiszta erkölcs, mely ha elvész • Róma ledől S rabigába görbed. Hiszen a vallásosságot, a hitbuzgóságot, az erkölcsi nevelést, még a nem hitfelekezeti tanítónak is ápolni s nevelni kell, mennyivel inkább a felekezeti tanítónak. S a jó és hivatásos tanító, minden tantárgy tanításával beletudja szőni a vallás tanítását, úgy, hogy ez által a kisded gyermek szívét nemessé, jóvá, erkölcsössé s vallásossá nevelje. Csudálkozom, hogy evangelikus tanítóink ily határozatot hozni s elfogadni s még más kartársaikkal is elfogadtatni akarnak. Úgylátszik feledik tanítóink a hálát, a jótéteményt, melyet evangelikus tanintézeteken élveztek. A szegény, anyagi dolgokkal küzdő egyházak, minden áldozatot meghoznak, hogy intézeteiket, úgy az alsókat, valamint a felsőket is fentartsák. Minden egyház erejéhez mérten segélyezi az intézeteit. S íme mi a jutalom ? Az, hogy azok a tanítók, a kik az evangelikus alma mater-ek emlőin nevelkedtek fel, azok immár az egyházat semminek, vagy csak mellékes — jobban mondva — kenyeret nyújtó testületnek tekintik. Mintha ezzel azt mondanák: Felneveltél te édes anya! kenyeret is adtál! most már semmi közünk egymáshoz! Megfoghatatlan dolognak tartom, hogy evangelikus egyházi tanítók ily határozatot hoztak s elfogadtak. Sőt tovább megyek, hogy megfeledkeztek tanítói esküjökről is! Hiszen nagyon jól tudták, mikor elfoglalták állásaikat s átvették az egyháztól a hiványt, hogy ők nemcsak tanítónak, hanem hitoktatónak és kántornak is meg lettek választva. Ismerték kötelességeiket, melyek reájuk várnak s melyeket teljesíteniök kell! Miért fogadták el állásaikat? Szükségünk volt reá, élnünk kell, azt fogják mondani. Önmagunkat s családtagjainkat nem tehetjük ki nyomornak s küzdelemnek. Ha szükséges s jó az evangelikus tanítói állás, mely egybe van kötve a kántori teendőkkel és hitoktatással, úgy tessék annak megfelelni minden zúgolódás nélkül, nem pedig a mi fő, attól megszabadulni s azt kicsinyelni. Hiszen a vallástanítás és a kántori teendők végzése egyházunkban a reformáció óta a tanító hivatása. 390 éve végzik tanítóink eme kötelességeiket, szépen, rendesen, közmegelégedésre, minden zúgolódás nélkül. S a mire szép hazánk "39 egyházmegyéjében, de tovább megyek, az egész ország tanítótestületei nem gondoltak, azt most kisütötte a nagyhonti egyházmegye — a gyűlésen jelenvolt tanítókból álló — tanítóegyesület, hogy a vallástanítás] és a kántori teendő mellékfoglalkozás. Szegény iskola, szánalomra méltó,, tanulók! Drága s örökké tartó kincstől, a hittől, az imádkozástól, az énekléstől meg lesznek fosztva! Szegény híveink, egyházunk templomaiban talán csak vasárnap — de hétköznap nem — énekelhettek orgonakiséret mellett, mely felvidámítja lelki állapototokat s felem előleg hat reátok, mivel tanítótok nem ér rá, hogy egy fél órát szenteljen az Úr házának látogatására, mert ez mellékes foglalkozás ! Igazán, ezt látva, feljajdul minden evangelikus szíve s lelke, mily jövő vár iskoláinkra, ha ez a felfogás terjedni talál! Isten óvja s védje egyházunkat ily szellemtől. Hajdú Lajos, báli ev. lelkész. „Kérdő pontok". Ily cím alatt szokta közzétenni Gyurátz Ferenc püspök, mint a dunántúli ev. egyházkerületi lelkészegyletnek elnöke azokat a témákat, a melyekkel folyton ébrentartja és éleszti az egyházkerület kebelében fennálló egyházmegyei lelkészegyleteknek tudományos és gyakorlati irányú munkásságát. Az idei „kérdő pontok" is megjelentek. Alább mi is közreadjuk őket. Szolgálatot vélünk u. i. vele teljesíteni lapunk olvasóközönségének, ha közelebbről is felhívjuk az érdeklődők — de különösképen az illetékes tényezőknek — figyelmét arra a folytonos, céltudatos, egységes és épen ezért rendszeres tevékenységre, melyet a dunántúli egyházkerület lelkészkara az egyes egyházmegyei lelkészegyletekben kifejt. Sokszor és sokféle alakban hangzik fel a panasz, mely a protestáns öntudat elhalványulását; az egyháziasság hanyatlását, evangeliumi egyházunknak a római katholicizmussal szemben észlelhető háttérbe szorulását, számokban is kifejezhető veszteségét, lelkészi karunk tekintélyének, a prot. papi dekórum tiszteletének hiányát sírja, kesergi el. És valljuk be — nem ok nélkül. Minthamintha elzsibbadt volna annak a hatalmas géniusznak a szárnya, melylyel evangeliomi prot. egyházunk a múltban oly magasra emelkedett. Szárnyszegetten ott vergődünk az anyagi gondok között a köznapiság eme porában. Tehetetlenül, vagy legalább is tétlenül nézzük, mint nyomul előre diadalmasan az ellenség. Érezzük, látjuk, tudjuk, hogy közegyházunk sorvad, hanyatlik. És keressük a hathatós medicinát. Az egyik ebben, a másik amabban véli ezt feltalálni. Annyi a jó tanács és felser, hogy az ember már azt sem tudja, melyiket kövesse, melyiknek higyjen. E sok felser annyira befáslizta, bekötözgette az ő medicinájával — a sokféle szabályrendelettel, rendszabálylyal, utasítással — megannyi gyógytapaszszal — a szegény beteget, hogy ez már alig tud megmozdulni, úgy gúzsba van kötve. Mert bizony csak nyűg, gúzs a közegyház testén az a sokféle szabályrendelet. Pedig azt a sok buzgó orvos-felser mind mint hathatós orvosszert erőltette ránk. Az egyház pedig továbbra is csak szenved, sorvad. És szedi be a sokféle orvosságot, jó tanácsot.