Evangélikus Őrálló, 1907 (3. évfolyam)

1907-02-08 / 6. szám

44 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 190? ságuk gépies mormolása közben; hanem az üdvösség egyedüli kútforrása, a tiszta evangélium előtt hódolnak, a melyhez kell ragaszkodni minden léleknek életre halálra, a melybe kell vetni minden léleknek a reménységét égen-földön. Mily nemes a vetélkedés az Arany könyv lezárásakor. Ki hozott többször és többet a kis templomba ? Valamíg a lélek földi testben él, a nemes eszméket képviselő külső jelvények a legridegebb elmékre se maradnak hatástalanul. Református egyházközségi gondnok, felügyelő vallotta előttem, hogy nem vett volna az elhagyatott gyermekek javára kibocsátott sorsjegyekből, de meglátott rajta kiábrázolva egy kitett csecsemőt és nem bírt elzárkózni a jótékonyságtól. Evangélikus egyházunk nem félt minket mindjárt bálványozástól, ha ne tán alkalmazásba veszünk akár egyházi téren is valamelyes külső jelvényt, a mely egy szent eszmét képvisel és érzékeltet; csak azt követeli feltétlenül, hogy a szent eszmét külsőleg képviselő jelvény szigorúan evangéliumszerű legyen. A katholikus egyházat a családi hajlékban lebilincselőn képviseli az ajtó mellett a szentelt víztartó, a kincsesen egy-egy feszület, Mária, vagy szent szobor, az ágy felett a rózsafüzér-olvasó, egyházunkat is képviseli családi hajlékainkban egy-egy Szentírás, Imádságos könyv, Énekes, bibliai, vagy egyháztörténeti tárgyú kép; mért ne képviselje még a családi hajlék valamely megtisztelő helyén a gyámintézeti kis templom, hiszen még a zsidóknál is ott van a palesztiniai célokra gyűjtőpersely, pedig azok csak távol állnak a bálványozástól. Micsoda jó levezető csatorna ez a gyámintézeti kis templom a Szent Antal szobrocskáknak a protestáns keresztyének közt is mindegyre jobban terjedő használata ellen! Láttam én már kálvinista cselédleányt is Szent Antal szobrocskát vinni magának a vásárról. „Be jó is a pápistáknak!" „Ugyan már mért, édes komámasszony?" „Van nekik Szent Antalkájuk !" „Talán bizony már kigyelmed is azt hiszi, hogy az a jóságos Isten Atya fent az egekben pénzért hallgatja meg az imádságot?" „Távol legyen, hogy én ilyen tévelygést higyjek; mégis ha bármely örömöm vagy bánatom van, szívesen áldoznék valami csekélységet szent célra; de csak nem háboríthatom minden kis fillérrel a papunkat!" „Mért nem vesz hát tőle magának egy kis templomot, hiszen ott volt a gyámintézeti isteni tiszteleten, a mikor kihirdették, abba aztán tehet akár minden percen egy kis fillért; mikor pedig jön a gyámintézeti gyűjtés, nem kell szorongva elővenni a ládafiából azt a kis pénzt; hanem a kis templomból odaadja, a mit egész éven át belerakott; bizonyosan több lesz annál, a mit a ládafiából akarva, nem akarva, nagy szorongások közt elővenne, vagy tán elő se venne". „Nem kapnak abból a szegények kenyeret." „Drágábbat annál! Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem Istennek minden igéjével, mely az ő szájából származik. Többet ér a testi kenyérnél a lelki kenyér. Kívánatosabb a nyomorúság enyhülésénél az üdvösség. Szegények mindig vannak velünk, azoknak bármikor adhatunk egy-egy darab kenyeret, A mit a gyámintézetnek adunk, azzal a kis pénzzel az Isten igéjét, az üdvösségre vezérlő Krisztus tiszta szent evangéliumát terjesztjük; ha pedig a tiszta szent evangélium egészen elterjed a földön, minden nyomorúság talál enyhületet a szeretet, a hit, a reménység által." „Már látom, hogy egész pap lett a komámasszonyból; de igaza is van, követem!" (Folyt, követk.) Észrevételek a nagyhonti tanítóegyesület határozataira. A nagyhonti egyházmegye néhány — számszerint úgy tudom 10 — 15 — tanítója folyó évi január hó 10-én rendkívüli közgyűlést tartott, — a melyen sem az elnök, sem az alelnök, sem az alesperes, mint az esperesség képviselője jelen nem volt s az összegyűltek ad hoc elnökül választva — a tanítói fizetésrendezés ügyében. Eme gyűlésben a jelenlévők sérelmeiket és kívánalmaikat 11 pontban foglalták össze. Minket mint egyházat s különösen annak tanítóit a 8-ik pont érdekel, a melyet szószerint közlök: „A tanítók kötelessége az állami tanterv feldolgozása legyen. Minden egyéb foglalkozás — mint a kántorság, a hitoktatás stb. — csupán mellékfoglalkozás. Az azért járó díjazás tehát se a tanítói fizetésbe, se a nyugdíjjogosultságba be ne számíttassék". Végül még azt határozták: „A közgyűlés elhatározta, hogy ezen határozati javaslatba foglalt pontozatok figyelembe vételével kérvényt szerkeszszen az egyesület tisztikara és azt az ország képviselőházához terjeszsze fel. Egyúttal megbízatott az elnökség, hogy levéllel keresse meg vármegyénk országgyűlési képviselőit, hogy föntvázolt kívánságaikat az országgyűlésen befolyásukkal és szavazatukkal támogassák. Számos helyen gyűléseztek a tanítók, s tanácskozva, hogy szerény anyagi helyzetükön miképen segíthetnének, hogy megtalálva a helyes útat és módot, miképen juthatnának azon rangfokozatba és fizetési osztályba, a melyben az állami tanítók vannak és lesznek. Figyelemmel kisértem a tanítói gyűléseket, de még sehol sem olvastam azt, hogy oly elkeseredett ellenségekként mutatkoztak volna be a tanítók az egyházzal szemben, mint a nagyhonti egyházmegyében, hogy a vallástanítást és a kántori teendők végzését csak mellékes foglalkozásnak tekintik s tekinteni akarják. Csudálkozás s fájdalom töltötte el lelkemet, s bizonyos tekintetben harag is, hogy akadnak evangelikus tanítók, a kik ily hamis elveket valló vezéreket követni tudnak s azok eszméit magukévá teszik. Evangelikus egyházunk mindig büszke volt tanítóira, a kik igazi és hivatott kertészek voltak — s ma is legnagyobb része az — s az egyház veteményes kertjében ápolták s ápolják a vallásosságot, hithűséget és egyházszeretetet. S íme a mai modern eszmék nem akarom erős szóval jellemezni a szociálista eszmék — már a tanítóság körében is találnak hivőkre.