Evangélikus Őrálló, 1907 (3. évfolyam)

1907-02-08 / 6. szám

42 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 190? növekvő sikerrel, a hol nagy területen szervezkedett egy-egy gyülekezet, avagy gyülekezeteink idegen s mondhatjuk ellenséges célzatú egyházak lélekszámra s talán egyébben, vagyonban, felekezeti öntudatban és elfogultságban erősebb lakossága közé vannak beékelve, emlékeiül a múltnak, mint egy szigeteikép az egykori evangyéliomi hatalomnak. De még ott, a hol a jellemzett veszedelem csak kis mértékben, vagy egyáltalában nincsen meg, a hol az egyházak közelsége és kisebb lélekszáma hamarább megengedné, sem volna ajánlatos a parochiális javadalom fokozása, a lelkész anyagi függetlenítése érdekében az egyháziakat egy-egy nagyobb egyházzá egyesíteni. Mentül több az őr, mentül több a gyülekezeti élet vezetésére képes intelligens, az egyház közérdekét szolgáló erő, mentül több tehát a lelkipásztor, annál több elhárítható azon veszedelmek közül, a melyek mindenütt settenkednek körülünk; mennél többször látja az a vezetésre utalt egyházközség népe, lelki gondviselőjét, még ha ez talán nem is állana feltétlenül hivatása magaslatán, hiszen gyarló és esendő emberek vagyunk, annál tudatosabban ragaszkodik az az evangelikus nép saját egyházához, ennek intézményeihez, lelki vezéreihez. Lám a kálvinista atyafiak ezen igen fontos momentumát a vallási egyházi életnek igen meggondoltan és . tervszerűen használják ki a maguk felekezeti erejének gyarapítására. Közvetlen tapasztalásból szólhatok. A hol évtizedek óta betöltetlen volt a papi állás, anyagi erő fogyatékossága, gyenge lélekszám miatt, most, hogy a congrua lehetővé tette, betöltik mindenfelé az üres papi állásokat. Dehogy kell nekik 3000—4000 lélek, elég két-háromszáz, ha annyi nincs, még nyolcvan-kilencvennel is megelégesznek, mert fődolog a lelkeknek és a felekezeti öntudatnak a megmentése. De meg közegyházi életük is csak nyer az intelligens vezető egyének szaporodásával. S nézzünk csak körül Sároson, Szepességen; mindenüvé ellát szemök, mindenüvé elnyúlik kezök, a hol menteni való kálvinista lelket tudnak. S mi, noha még messze vagyunk, avagy egyáltalán el nem érünk a kisebb, gyengébb egyházak egyesítéséhez most is teljesen tehetetlenül és érzéketlenül a veszedelem iránt, nézzük és érezzük erőink elsorvadását. Sőt a veszedelem megnövelésére készek vagyunk tényleg a lelkészi állomások apasztásába is, holott épen az ellenkezőre volna szükségünk. Ismeretes a tiszai kerületben folyó, hol elcsendesedő, hol kiújuló harc a városi, egykor nyelvi különbségek alapján keletkezett s mind a mai napig különálló egyházak egyesítése körül. Hogy egy politikai község területén a zsinati alkotmány csak egy egyházat ismer, az annak §§-aiból világosan kiolvasható, teljesen jogosult tehát a nevezett egyházkerület ez alapon megindult azon törekvése, hogy az egy politikai község területén létező s nyelvi különbségek alapján keletkezett, különálló egyházakat egyesítse; de ha ez együtt jár „azzal a tendenciával, hogy az egyesítés következtében egyik lelkészi állomás megszüntettessék s esetleg majd egy lelkészi működése kezdetén álló, kevésbbé tapasztalt segédlelkész, ki előtt első sorban saját jövendőjének biztosítása lebeg, végezze el mindazt a feladatot, vagy annak egy igen nevezetes részét, a mi annak előtte egy önálló lelkészé volt: alig nyerheti meg egyháza jövendőjéért aggódó ember helyeslő hozzájárulását, vagy legalább is kétségesnek látja a jellemzett törekvéseknek egyházunk fejlődése érdekében célzott és kivánt sikerét. Mihelyt a lelkészi állomás fentartásának a feltételei meg vannak, fenn kell azokat tartani, mert a közegyházra semmi esetre nem háramlik ebből kár. Meg kell még végezetül azt is jegyeznem, hogy szerintem is, a mint általában mindnyájunk óhaja szerint az 1848. XX. t.-c. végrehajtásának okvetlenül együtt is kell járnia a mai lelkészi jövedelem fokozásával is;- de abban nem értek egyet az egyetemes ügyész úrral, hogy a városi és falusi lelkészi jövedelmek közt különbség tétessék. Először is igen sok esetben nem volna megállapítható, hol kezdődik a város. Másodszor pedig ez véghetetlen sok elégedetlenségnek lehetne oka a papok körében. Harmadszor pedig igazságtalan is lenne, mert igen rosszul ismeri valaki a falusi viszonyokat, ha azt hiszi, hogy falun ma félannyiból meg lehet élni, mint városon. Nem is szólva még itt bővebben arról, hogy a javadalombeli különbség a legegészségtelenebb versengő törekvést szülné a „falusi" papok körében a városok irigyelt papi állomásai felé, azt sem jellemezve közelebbről, hogy a mai rangkórsággal telített időben az a különbségtétel igen sok „városi" papot kicsinylő lenézésre indítaná a „falusiak" irányában, a mit néha most is tapasztalunk már, csupán a falusi és városi élet könnyebbségére, ill. nehézségére lévén fő figyelemmel: ki kell mondanunk, hogy nem különbségek statuálására, hanem egységesítésre kell a lelkészi fizetések tekintetében törekednünk. Hogy mennyire helytelen lenne a különbségtétel, belátja mindenki, a ki tudja, mit jelent: egy falusi papnak egy olyan községben élni, a hol nincs egy üzlet, egy mesterember, orvos, patika ; gyermekeit városon kell taníttatnia drágán, a mi a legtöbb városinak szinte semmibe sem kerül. De nem akarok e kérdésnél időzni, hiszen nem aktuális érdekű s remélhető, hogy nem is válik azzá, ha valamikor szó lesz is arról, hogy a papi javadalmakat az állampénztár emelje. De a felvetett eszméhez hozzá kellett szólni; mert már másutt is, előbb is felszínre került az.