Evangélikus Őrálló, 1907 (3. évfolyam)

1907-11-07 / 45. szám

1907 EVANGELIKUS ORÁLLO 403 IRODALOM. A magyarhoni protestáns egyház története. A művelt közönség számára Farkas József, Kovács Sándor <

js Polcoly József közreműködésével szerkesztette dr. Zsilinszky Mihály. Budapest 19U7. 8°. 797 1. Ára fűzve 14 IC, kötve 17 K, könyvtári félbőrkötésben 19 K. Az utóbbi időben sűrűbben olvashattuk, hogy újra a regnum Marianum felé közeledünk. Nem hihetjük ugyan, hogy az ilyen rendszer, amely felett a történelem már pálcát tört, életképes legyen, de viszont sok jel arra vall, hogy es a kisértet csakugyan ji'egjelenik itt-ott és lidércnyomásként nehezedik reánk. Ilyen viszonyok közt kétszeres örömmel fogadhatjuk az olyan műveket, amelyek ezen obscurus iránnyal felveszik a harcot és a protestantizmus létjogosultságát, valamint történelmi jelentőségét tárgyalják és méltatják. Ilyen k3nyv a nem régen megjelent „Evang. egyházjog" dr. Mikler Károlytól és ilyen a nagyszabású Zsilinszky Mihály szerkesztése alatt közrebocsátott magyarhoni prot. egyháznak történelme is. Mindkét munka hézagpótló és tanúlmányozása megerősíthet bennünket szilárd pr )t. hitünkben ; ellát fegyverekkel, hogy felvehessük a harcot a regnum Marianum híveivel. Egyháztörténelmünk élénk színekkel, de nem elfogúltan ecseteli sokat hányatott egyházunk viszontagságait. Rámutat arra a lelkesedésre, mellyel őseink a va'lás ügyét felkarolták s tettre és áldozatra mindig készen a magyar protestantizmus tennállását annyi baj közt biztosították. Hitsorsosainknak ez a lelkesedése szállotta meg Zsilinszky Mihályt is, midőn e hézagpótló munka . szerkesztésére vállalkozott és fáradtságot nem ismerve okos körültekintéssel kiválogatta legkiválóbb prot. egyháztörténetiróinkat e munka alkotására. Nem szoros értelemben vett tudományos munkát akart a szerkesztő nyújtani, hanem a feldolgozott forrásanyagból a művelt prot. közönségnek szánt olvasókönyvet, mely azonban mindvégig megmarad előkelő irodalmi színvonalán. Hazánk prot. egyháztörténelme eredeti forrásokból ez időszerint még nem és ki tudja mikor lesz megírható. Levéltáraink, f leg a városi levéltárak, még sok ismeretlen és becses anyagot rejtenek magokban, de nem igen akadt eddig vállalkozó, ki váiosi, majd egyházi és esetleg családi levéltárainkból kikutatná a reformáció, illetve egyházunk történelmi fejlődésére vonatkozó adatokat. Ez a nagy feladat még a jövőé és semmiesetre sem lehet egy ember munkája, Sajnos azonban, hogy a diplomatikai tudományban való járatlanság akadályt gördit igen sok buzgó lelkészünk, sőt tanáraink elé, úgy hogy valóban üdvfls lenne, ha theol. hallgatóink legalább oly helyen, ahol egyetem van, buzdítást nyernének, hogy oklevéltani előadásokat hallgassanak és az oklevélolvasásban magokat gyakorolják, így előbb remélhetnek prot. egyháztörténelmünk kritikus, tudományos módszerrel megírt történelmét. Mily öröm lenne, hogyha a reformáció megszületésének négyszázados évfordulója alkalmával a Zsilinszky-féle egyháztörténetet kiegészítené egy korszakalkotó, minden irányban kimerítő és tökéletesebb munka ! Mert bármi szeretettel és lelkesedéssel készült is a Zsilinszky szerkesztette egykáztörténelmünk, mégis vannak némi fogyatkozásai és hibái, amelyek azonban sokkal csekélyebbek, semhogy a mű értékét leronthatnak és melyek a második kiadásnál mindenesetre figyelembe veendők. Ilyen apró tévedésekre rámutatott már Révész I. és Thury Z., kik mindketten fől*g egyháztörténeti szempontból vizsgálgattak a művet, melyet mi főleg általános tárgyilagos történelmi szemüvegen át tanúlmányoztunk és tettünk bírálattárgyává. Az egész munka két részből áll. Az első rész szerzői: Farkas József (1—158 1.) és Zsilinszky Mihály (159—330 1.), a másik részé Kovács Sándor (331—564 1.) és Polcoly József (5G5—770 1.). Hazank refor. történetének tárgyalása előtt rövid összefoglalást nyerünk a reformáció eszméjének els 1 nyilvánulásairól és fejlődéséről általában. E bevezető sorokból látjuk, hogy a reformáció az előrehaladt események hosszú sorának következménye, egy máifejlődésben levő eszmének egyik stádiuma. A katholicizmus tekintélyi vallás, melynek lényege az univerzálizmus, a reformáció pedig nem egyéb, mint a vallás rendszerének a parti'kulárizmus szennt való átalakítása. A katholicizmus alapja tehát az egyetemesség, a protestantizmusé az individium; amott tekintélyi a vallás, itt meggyőződésen nyugvó ; amott a dogmák előtti feltétlen hódolat, itt azoknak az értelemmel való összeegyeztetése a fő. Ezt az ellentetet kellelt volna jobban hangsúlyozni és kidomborítani, akkor talán jobban megértettük volna a reformáció közvetlen, momentán helyi okait. Világosabb képet nyertünk volna Vald Péter, Wicklif János és Husz János reformtörekvéseiről is; megértettük volna, hogy e férfiak tanai és az eretnekek tömeges megjelenése az egyetemes^ közlélek folyamánya, amely, miután a nemzeti individiumot az előbbi században már győzelemre júttatta, felszabadította most a vallási iniividiumot is a tekintély alól. Husz Jánosnál célszerűnek tartjuk a törtínelmi igazság kedvéért megemlíteni, hogy a biztosítólevél, amellyel Husz Konstáncba igyekezett, csak Konstáncig volt kiállítva. Ezzel elesik az a történelmi kézikönyveinkben is nagyon elterjedt téves hit, hogy Zsigmond eskűszegést követett volna el ós a zsinat vezéremberei b'rták volna rá őt, ne tartsa meg az eretnekeknek adott szót (11 1 jegy.). E t az ügyet a történelem a biztosítólevél alapján már teljesen tisztázta. Ezen okúivá Luther M.-nak a biztosító levelét már ügyesebben szö/egezték és ezt szerzőnk helyesen hangsúlyozta is (18 1.) Ügyes tollal tárgyalta Luther, Zwingli és Kálvin fellépését és reformátori munkásságát. E helyen azonban, bár kétségtelen és szívesen elismerjük, hogy Luther az úrvacsora kérdésében nagy makacsságot és hajthatatlan erős jellemet tanúsított, a szerző feledni látszik, amit későbben maga is említ (28 ÍJ, hogv Luther az egyház szervezetében és kormányzatában mégis sok ingadozást és bizonytalanságot árúit el és főleg e miatt nevezték hazánkban híveit is ingadozó, liatáro/atlan jelleműeknek. Ezt figyelembe véve bajosan beszélhetünk itt a sors iróniájáról. (23 1.) Kálvin reformációjánál a praedest.inatio tannak, ha már nem is filozófiai, de legalább theologiai magyarázatát vártuk, annyivai is inkább, mert amint szerzőnk is mondja, ez a dogm i lett a Kálvinizmus alaptanává. Ezután áttér a történetíró hazánk reformációjára; jóllehet sajnáljuk, hogy Savonarola világtörténelmi alakját egyáltalában nem említi és hogy a renaissance pápák romlottságát legalább röviden nem tárgyalta; ez mindenesetre a munka előnyére vált volna. Hazánk viszonyairól szólva, a magyar történetírás nem fogadhatja el egészen azt az állítást, hogy „a keleti kereszténységből sarjadzottak elő legnagyobbrészt a kereszténység c<emetéi, virágai." E tekintetben az egykorú kútfők több adatot tartalmaznak a nyugoti kereszténységre vonatkozólag, mint Hierotheus ós a veszprémvölgyi görög apácakolostor adatai. Utoljára a pannóniai kereszténység emlékei sem pusztúlhattak el még teljesen. (L Gyárfás: Pannónia őskeresztény emlékei Bpest, 18S9.) Megemlítve látjuk, hog' a magya • nemzet függetlenítette magát a pápaság befolyásától és erre példákat is említ a szerző (32 1.), de a legeklatánsabb példa úgy látszik talán csak tévedésből, teljesen elmarad. Anjou Károly királyválasztását értem, mikor Gentilis bíboruok a pápa jelőlrjét egyszerűen elakarta fogadtatni a magyar >kkal. A nemzet tiltakozott ez ellen és erősen hangsúlyozta, hdgy tisztán a saját akaratából választotta Károlyt királyává. (Fejér, Cod. dipl. VII. 1. 267.) Helyesen fejtegeti szerzőnk, hogy az egyetemesség elleni küzdelem megindúlt nálunk is már a XIV. század elején. Hivatkozik arra is, hogy 1303 Budán is vannak már katharoik vagyis eretnekek. De ezzel kapcsolatban megemlíthette volna a budai krónika adatait is, melyekből látjuk a pápai tekintély elsülyedését és az egyetemes kö-lélek megnyilvánúlását. Budán ugyanis akkor kiátkozzák VIII, Bonifaciust és a budaiak mit sem törődve a pápa excommunicatiójával, új papokat tesznek az egyházi funkciók végzésére. Kimutatja irónk, hogy a huszita mozgalom sem volt isme retlen nálunk és azután rögvest áttér a reformáció terjedésére első terjesztőire és pártfogóira anélkül, hogy kellőképen indokolta volna, mi készítette elő nálunk a Luther által kezdeményezett vallásjavítás talaját. Ez mindenesetre nevezetes hiány. Hazánk erkölcsi állapotát kellett volna tárgyalnia és kimutatni a reform, elterjedésének történelmi szükségszerűségét. A szászok (erdélyi és szepesi) összeköttetése Németországgal csak külső előmozdító körülmény, de nem ok a vallásjavítás oly vehemens terjedésére. Elismerem, hogy levéltáraink ép e tekintetben még sok új adatot fognak nyújtani, de az eddig ismeretes tényezőket sem említette a szerző. Nem mutatta be nekünk az udvar erkölcsi sülyedését; nem említi a papság romlottságát, az érsekprimás, Szalkay László megbotránkoztató életét és Frangepan Kristófnak az ország érsekprimása általi inzultálását. E romlottságról klasszicus képet nyújthatott volna. Igaz ugyan, hogy megemlítette, hogy Mária „könnyebb vérű, világiasabb kedélyű volt", de levelei révén részletesebben bemutathatta volna nekünk, mennyire renaissan ce asszony Mária, e frivol nő, aki gúnyt űz a vallásból és mindenből, ami a hitre vonatkozik és aki csak divatszerűen rokonszenvez az egyetemes egyház elleni mozgalommal. A valláserkölcsi mozzanatok összefoglalásával és annálfogva a reformációnak hazánkban való elterjedésének indokolásával adós maradt szerzőnk. Sovány adatokat nyújt a szepességi reformációról is, ellenben helyesen és határozottan tárgyilagos igazsággal világítja m eg az 1522, 53 t.-c. és 1525, IV. t.-c. (lutherani comburantur) keletkezését. Logikusan gondolkodik, mikor rámutat arra, hogy az Werbőczy István műve és hogy e törvénycikkek az udvari pártnak, elsősorban Brandeburgi Györgynek szólnak, akihez e nemzet másképen nem férhetett. Hibát látunk azonban „A vallásjavítás a mohácsi vé6z után" c. fejezetben, ahol a pécsi és budai főiskolákat úgy tüntette fel a szerző, mintha ezekből kerültek volna ki a papok (47 1.). Ez téve-