Evangélikus Őrálló, 1907 (3. évfolyam)

1907-09-26 / 39. szám

'341 EV

rANGELIKUS ŐKÁLLÓ 1907 ges szellem egységet teremt az egyházi szellem terére is, s ez az egységi érzület a benne rejlő természetes erőkkel annál is inkább nagy fegyver, mert hiszen a protestantizmus gyengeségének főoka tudvalevőleg az egység hiánya. Egységet keli tehát teremtenünk legalább az egy nemzetbeli protestánsok, s elsősorban a magyarhoni evangélikusok között, annál is inkább, mert a protestantizmus dicső szabadságelve csak az egységes szellem — s tegyük hozzá, csak a nemzeti szellemmel azonosuló egyházi szellem — oltalma alatt maradhat ment azon kinövésektől, melyek — kivált egyházunkban — mindennaposak. Hogy egyházunk nem teljesen magyar nemzeti egyház, annak oka részben ugyan az egyházi élet körén kívül esik. De amint egyfelől tagadhatatlan az, hogy az egyház, ha hivatását igazán betölti, részben erőtlenné teheti azokat az egyházi élet körén kívül eső idegen tényezőket is, melyek az egyház és az állam nemzeti jellegének teljessé válását hátráltatják; úgy másfelől nem vonható kétségbe az sem, hogy az egyháznak említett fogyatékossága részben mégis magának az egyháznak lelkiismeretét terheli. Ezen utóbbi állítással nem akarok csupán azon egyházi és világi férfiak lelkiismeretére célozni, kik az egyházi életet irányító működésükben a „nemzeti egyház a nemzeti államban" gondolata iránt közönnyel, vagy épen ellenséges indulattal viseltetnek; mert hiszen ezen férfiak még nem jelentik az egyházat! De igenis a bevezető sorokban említett okozati kapcsolat másik oldalának megvilágításaképen hangsúlyozni kívánom azt, hogy a nemzeti jelleg, melynek megléte a vele járó egyséi gességnél és a nemzetiségi kérdéseket kizáró voltánál fogva az egyházat erőssé és a reá háramló culturális feladatok elvégzésére alkalmasabbá tenné, főleg azért nem domborodik ki eléggé az egyházi életben, s az annak hiánya körül mutatkozó káros jelenségek főleg azért gyengítik az egyházat, mert az egyház tagjai a vallásos szellem és az egyházias érzület fogyatékosságánál fogva többé-kevésbbé csak névleg lévén evangélikusok, — az egyház nem rendelkezik azzal az életerővel és egészséggel, melyet híveinek összesített ereje neki megadhatna. S ez a baj, vagyis az, hogy az egyház evangelikus jellege gyenge alapon áll, mellyel szemben a nemzeti jelleg teljes voltának hiánya s jelesül a nemzetiségi érzületeknek az egyház békés fejlődését megbontó ereje csak mint az egyház gyengeségének egyik tünete jön számításba: az egyedüli, s mint azt említettük, az egyház lelkiismeretét terhelő baj. Mert az egyház mindaddig nem tölti be lelkiismeretesen hivatását, míg minden egyes tagját evangeliomi értelemben vett igaz keresztyénnyé s a magyar evang. egyház múltjáért érdeklődni, hevülni s jövőjéért dolgozni tudó öntudatos evangelikus emberré nem neveli. Az az állítás, hogy az evangeliomi szellemnek és az egyházias érzületnek a hívekben való megerősítése, — mely egyébként az én szememben is elsősorban öncélt képez — egyszersmind az egyház nemzeti jellegének megerősödésére s a nemzetiségi irányzatoknak az egyházi életben való teljes letörésére vezethet, — sokak szemében tán túlzottnak, sőt tán képtelennek fog feltűnni. De ha egyfelől tekintetbe vesszük azt, hogy az egyházunk ügyei körül való munkára különösen hivatott műveltebb osztálybeliek között még hál' Istennek túlnyomó többségben vannak ugyan azok, kik a „magyar evangelikus egyház" nemzeti eszményének jelentőségét megérteni s azért hevülni és áldozni tudnak, — de az egyház ügyeit vezető, szellemét irányító, s az egyházért tényleg dolgozó egyének az egyház nemzeti irányú fejlesztését célzó munkájukban mégis sajnosan nélkülözni kénytelenek azt az erőt, mely a híveknek s különösen az említett műveltebb osztálybelieknek támogatásában s általában az egyházi közigazgatást támogatni hívatott társadalmi munkában rejlik ; s ha másfelől rámutatunk arra, hogy a híveknek közönyét egyedül az a röviden belmissziói munkásságnak nevezhető működés tőrheti meg, melyet fentebb az egyház lelkiismereti kötelességének nyilvánítottunk — akkor tán sikerűit a kétkedőket is meggyőznünk arról, hogy a vallásos és egyházias érzület megerősítésével óriási lépést teszünk azon az úton is, mely a nemzeti egyház eszményéhez vezet. Azon feladatokat illetőleg, meJyek a belmisszió terén általában s különösen a nemzeti egyház szempontjából fontosak, külön cikkben óhajtom szerény nézetemet kifejteni. Úgyszintén bővebb tárgyalást igényel az a kérdés : mit és hogyan legyünk, ha a nemzeti egyházat az egyházi béke és a testvéri szellem megrontása nélkül felépíteni s biztosítani akarjuk. Budapest, 1907. szeptember hó. Dr. Scholtz Oszkár, a budapesti egyházmegye világi jegyzője. A bányai egyházkerület 1907. szept. 19.—20. budapesti közgyűlésének elnöki megnyitója. Méltóságos és Főtisztelendő Közgyűlés ! Benső örömmel és hitrokoni szeretettel üdvözlöm egyházkerületünknek e mai napon összegyűlt tagjait. Üdvözlöm az egyházmegyék elöljáróit és küldötteit, sőt a szokottnál nagyobb számban meg-