Evangélikus Őrálló, 1907 (3. évfolyam)

1907-09-26 / 39. szám

340 EVANGELIKUS ORÁLLO 1907 szerzett érdemeit jövőben azzal tetézné, hogy, mint a nemzeti irány buzgó apostola, egyfelől a nemzetiségi ízgágaságoknak okszerű egyházszervezeti változtatásokkal, s a közigazgatasban alkalmazott vasszigorral való letörése altal. másfelől a magyarosításnak békés, de tervszerű, rendszeres intézkedésekkel eszközlendő fokozatos megvalósítása által az alkotmány biztosítása körül maradandó sikereket vívna ki ; vájjon nem táplálhatna-e több reményt erősnek bizonyult és tekintélyben meggyarapodott egyházunk arra, hogy az állam a negyvennyolc — huszaskodás keserves kínlódásai által szerzett filléreinket megtízszerezve, anyagi helyzetünk valóságos megszilárdítása által egyházunkat a magyar nemzet valláserkölcsi tökéletesbítésére és a népjólét emelésére irányzott feladata betöltésében hathatósan támogassa. Gondoljunk továbbá arra, hogy mit nyerne a magyar protestántizmus erőben akkor, ha egyházunk magyar nemzeti szellemben és idővel teljes magyarság dolgában megközelítené a,magyar vallást" követő református egyházat. Akkor igazán testvérek lehetnénk s nem csupán barátok és fegyvertársak, mint most! Akkor nemcsak a védekezés, hanem a hódítás, és építés terén is egyek volnánk ; s míg egyrészt közös intézményeinknek beható felkarolása és fejlesztése által növelnők egymásban az összetartozóság érzetét, másrészt testvéri szeretettel megosztva egymás között a munkát, az eddiginél nagyobb erővel s több sikerrel szolgálnánk azt, ami minket összefűz : az Evangéliomot. S végül tán meg is valósíthatnánk azt, aminek megvalósítását eddig legfőképen nemzetiségi ellentétek gátolták meg : a protestáns Uniót! Gondoljunk arra, mennyivel erőteljesebb s eredményesebb lenne egyházunk evangelizáló s szociális működése, ha egyházmegyéink, egyházközségeink, s végül egyes híveink között nem emelne többé válaszfalat a nemzetiségi, nyelvi külömbség. Ha igaz az, hogy egyesülésben van az erő, űgy sokat panaszolt erőtlenségünknek egyik főokát az egyesülési szellem fogyatékosságában kell keresnünk; s hogy az egyesülési szellemet nem növelik, hanem még ahol mutatkoznak is nyomai, elfojtják a faji, nyelvi ellentétek, — az bizonyos. Vagy nagyon kiváló papjai, vagy nagyon értelmes hívei kell, hogy legyenek annak a gyülekezetnek, vagy egyházmegyének, mely többnyelvűsége mellett is „virágzik". Legtöbbje csak éldegél. Hiszen — hogy fényesebb példákat ne említsek — még a legelőkelőbbek között szereplő budapesti egyházmegyében is, hol egyfelől se jó papokban (ideértve a lelkes világi vezéreket), se intelligens hívekben nincs hiány, másfelől se túlzó németek, tótok nincsenek — még itt is nem egy életrevaló s a közegyház javára nézve üdvös intézkedés és terv megbetegedett a nem magyarok részéről tapasztalt fagyos fogadtatástól. S most még egyet. Hazánk keresztyén egyházai közül tulajdonképen csak a mi evang. egyházunkban van nemzetiségi kérdés. A keleti egyházakban faj és vallás fedik egymást; nemzetiségi — vagy szerintük nemzeti — egyházak nemzetiségek nélkül. A református és unitárius egyházak hívei túlnyomóan magyarok. Marad a katholikus egyház és a mienk, melyekben egyaránt van német, tót, sőt a katholikusoknál még egyéb fajbeli hívősereg is. Csakhogy a katholikus egyház virágzásának forrása nem annyira a hívők testvériségében s az ebből fakadó egyesülési érzületben, hanem inkább a papságnak a világiak felett rejlő uralmában rejlik. S a kath. egyház, mely a tekintély elvére fektetett uralmi berendezésével, hierarkhiájával a világ összes népeire kiterjeszkedő egyetemesség külső jegyében él és működik, s amely a nemzeti egyház eszméjének bizonyos mértékig ellenlábasa, természetszerűleg nem lát az egy nemzetbeli hívek közötti faji ellentétekben oly akadályt, mely az egyház működését zavarólag bénítaná. Sőt ezen egyháznak a magyar államhatalmi tényezőkkel való történelmi egybeforrottságánál fogva attól sem kell tartania, hogy a körében támadt nemzetiségi mozgalmak az egyház tekintélyére árnvat vetnének. A mi egyházunkban ellenben a faji ellentétekből származó bajok a mellett, hogy az egyház tekintélyét erősen csorbítják s jobbérzésű híveinkben az egyházhoz való ragaszkodást tompítják, — orvoslásukkal annyira igénybe veszik az egyház erejét, hogy az természetszerűleg gyengének mutatkozik ott, ahol építő munkáról s az evangelioini eszmék diadalra juttatásáról van szó. S ha a nyelvi, faji ellentétekből származó bajoknak semmi közük sem volna az egyház gyengeségéhez s a benne szétterjengő dekadens bágyadtsághoz, akkor ugyan mivel magyarázzuk meg azt, hogy egyházunkban állandó a jajszó : fogyunk, fogyunk!? Évenként 1000 lélek! Mert hogy ez a panasz lutheránus specialitás — az bizonyos. A református egyház szintén érzi a katholikus revival külföldről átcsapott szelét, szintén harcol a magyar protestantizmus keserves múltjából visszamaradt, valamint a jelenkor közönyösségéből származó hajokkal, de lélekvesztesége aránylag és számszerint is csekély a miénkhez képest, szelleme egészségesebb, munkássága nagyobbszabású. Pedig hát a kálvinisták anyagilag velünk egyszőrüek, s papságuk se külömb, mint a miénk. Csakhogy ott az egysé-