Evangélikus Őrálló, 1907 (3. évfolyam)

1907-08-22 / 34. szám

'295 EV

rANGELIKUS ŐKÁLLÓ 1907 Ez jó és ro«sz jel ! Jó, mert azt először a mi főpásztorunk ejtette ki, ama jó pásztor, a Jézus Krisztus, amikor távozván tanítványaitól búcsúszavában első sorban Péternek kötötte szívére, mint lelkipá ztornak, az ő szent nyájának legeltetését, gondozását. A reformáció is, elejtvén a lelkészeknek sok különböző titulusait, amelyek inkább azok rang és hatalmi állásaira vonatkoztak, a leikészkedö papságot pásztoroknak nevezte. A lelkek gondozása az ő hivatásuk. S helyesen, mert anélkül nincs élet a gyülekezetben, amennyiben a hitélet a helyes uton és módon nem fejlődik az egyesek szívében. Rossz jelnek is neveztem a szép és helyes szózatnak oly rendkívüli hangoztatását annyiban, amennyiben manapság vészkiáltás is az, annak jeléül, hogy baj van a nyáj körül, tehát megkettőztetett gondozással keJl Krisztus nyáját megtartani, ahol első sorban a lelkipásztor van hivatva a mentő munkát végezni. Mondom első sorban, mert egyházunkban a szentírás kijelente'se szerint a lelkipásztorkodás sem kizárólagos teendője a lelkészeknek, amennyiben egyetemes papság vagyunk s kell, hogy a pásztor, a lelkész erős és számos diakónust leljen gyülekezetében, főkép a presbyteriumban, s a diakoniának segédkeze észlelhető legyen a gyülekezet minden osztályában. Ross„ jel lenne, ha a lelkipásztor, önhibáján kívül, elszigetelten állana egyházában a lelkipásztorkodás terén. Pedig annak jeleit is látjuk! Ily jelek akadályok, amelyek sohasem jelentenek jót, de rosszat. A lelkipásztorkodásnak azon akadályairól akarok most röviden szólani, amelyekkel a lelkipásztorkodás terén ma a mi egyházunkban találkozunk. Első kérdés, nem okozza-e egynéhányát maga a lelkész is? Valljuk be, hogy igen! A lelkipásztorkodás I tág tere nem foglalható ama szűk körbe, ahol a lelkész a templomban és azon kívül az úgynevezett funkciókat végzi. Megfordítva, a lelkipásztorkodás szorosabb értelemben ott kezdődik, ahol a pásztor egyesek után néz, hogy megtartassanak a nyájban. Az Úr tanítja, hogy a pásztor ott hagyja egy ideig a legelön a 99-et, hogy a tébolygó egy juhot saját fáradozásával megmentse és visszahozza. És itt — valljuk be a nostra culpát — haj van, mert nem minden lelkipásztor fordítja az általános hivatalos lelkészi funkciók elvégzése után fennmaradt szabad idejét a nyáj egyescinek gondozására. Egyszer már talán említettem, hogy egy külföldi szemlélő talán túl erős kritikával ezt mondta előttem: „Sie haben in ihren Kirche wohl Pfarrer, auch Prediger, doch zu wenig SeelsorgerÉs én épen ott látom az akadályok egy részét, hogy nálunk a lelkipásztor, a Seelsorger, ex officio nagyon is Pfarrer. Az igazgató-lelkész, aki az irodát vezeti s ellátja a sok közigazgatási teendőit, az egyházközség irodafőnöke, a különféle hivatalok és hatóságok rendelkezésére szolgáló közigazgatási közeg, akinek ezen teendője nőttön nő, ha felsőbb fokon, mint esperes még százszor több irodai munka elvégzésére hivatalos, ami azután ezerszer több, ha esetleg püspök is lesz. Már mint esperes java részben elvonatik helyi egyházközsége lelkipásztorkodásától. A püspök lelkésznek, Pfarrernek marad ugyan

t de a lelkipásztorkodásra nincs ideje és a prédikáció is ritka lesz nála. S ezen akadályt, értem főkép az első fokon a lelkészi (vagyis plébánosi) hivatalt, fokozódottnak látom az által, hogy nálunk a lelkész (csekély kivétellel a városi egyházközségekben) az egyház anyagi ügyeinek is a gondozója s intézője. 0 a könyvelő, sok helyütt jegyző is, ő a fillér gyűjtő, gyakran — szükségből — a végrehajtást előkészítő. En, ahogy püspök lettem és vizitáltam az egyházakat, tudom, hogy a lelkész vállait majdnem az összes anyagi gondok nyomják. Hogy nézzen pontosan mindenütt a lelkek, az egyesek után, ha a világnak ábráza'ja őt a fillérek keresésére utalja. Értem azt főkép úgy, hogy sok helyült, ha a lelkész nem néz utána csekély jövedelmének folyósítására saját utánjárásával, szűkölködik családja, Olvastam valahol, hogy a József-féle türelmi parancs után, illetve az 1790/1. vallásszabadsági törve7 o nyek hozatalakor egy prelátusa az uralkodó egyháznak, saját, vagy hivatala érdeklődésével gyűjtvén az evaug. egyház új lelkészi hiványainak adatait, ezt mondta volna: „Az evang. Jelkészek lelkipásztorkodásától nem kell félnünk, azok oly nyomorúságosan vannak ellátva, hogy elég gondjuk lesz saját magokkal és családjokkal, semhogy idejük és eszközük legyen a speciális lelkigondozásra.'

1 Es van igazság a lenéző szókimondásban! A lelki gondozáshoz eszközök is kellenek. A lelkekről van szó, csak a lelkieket említem. Modern emberek vagyunk akarva, nem akarva. Ma az írás dominál: a sajtó, az olvasmány, a könyv. Ezt az eszközt a reformáció hozta használatba az evangelizáció terén, hogy a szentírás domináljon az egyházközségekben, családokban és lelkekben. Erre még inkább szükség van ma, amikor ezen eszköz nagy hatalom. Es sajnos, ma az ellenfél felvette a mi vértezetünket: az erős ellenfél ma ír, nyomat, terjeszt, olvastat, szellemi fegyvert forgat* s rólunk meg — bár megengedem, hogy nagyon is egyoldalúan és satyrikusan — valaki anonym szegénységi bizonyítványt állított ki egyházi közegeinket illetőleg, hogy keveset írnak. Az irodalmi termékek terjesztésében még lassabban mozgunk. Igaz, hogy a bajnak nagy részét a pénzhiány okozza. Szegények vagyunk. Az áll. De jó lenne, ha abbó), ami van, e célra áldoznánk s akkor lesz, bár szegény, de életképes vallási irodalmunk! Mondják, hogy e téren akadály nálunk a többnyelvűség. A cura pastorális terén nem az, mert minden népeket kell tanítani Krisztus szava szerint. Tehát — tekintve a pásztort, a lelkészt — kell, hogy lelkészeink a 3 egyházi nyelvből legalább kettőt bírjanak ; mert az már akadály, ha a * De a prot. sajtóiroda szervezésével azért a tettek mezeién még sem találkoznak. Szerlc.