Evangélikus Őrálló, 1907 (3. évfolyam)

1907-08-22 / 34. szám

EVANGELIKUS ŐKÁLLÓ 1907 lelkész a híveknek azon nyelven nem tud tanúbizonyságot tenni a Jézusban való üdvről, amely nyelven a nép beszél. Nálunk, ahol majdnem minden műveltebb ember legalább két nyelvben jártas, a lelkésztől 'megkívánható, hogy ue csak egy nyelven legyen képes szent beszédet mondani. Nekünk a körülbelül 150 theológus számára nincsen szükségünk három theologiai akadémiára, hanem egy fakultásra, ahol, ha már egyházunkban honos a modem theologia is, parallel lehetne és kellene pozitiv tanszékeket is berendezni és a fakultáson kívül egy jól ellátott seminariumot alkotni, ahol a lelkészképzést, föley a cura pastorialis szempontjából a magyarhoni ev. egyház szükségeihez képest alaposan végeznök. Akadálya a lelkipásztorkodásnak, hogy kevés theológusnnk van, s hogy az akadémiai collégiumból kilépő már elébb le van foglalva lelkésznek, mintsem még az inkább tudományos irányú szakvizsgát letette volna. S azután kell jönni törvény szerint a papi vizsgának. Erre legalább is egy évi időt kellene engedni a jelölteknek; de mert már várják segédnek és nincs más, a papi vizsga a legrövidebb időn belül következik a szakvizsga után s ennek amaz vagv ismétlése o o vao-v magnum nihil és a kézrátétel az ordinátiónál O J o amely nyomban következik, a rite exploratus betartása nélkül in casu necessitatis történik. Ez mind akadály a lelkipásztorkodás szempontjából, főkép akkor, amidőn a thoológusnak ideje sem marad, hogy tájékozódjék a lelkészkedés terén s még nagyobb a baj, ha a pegativ theolog. kritika azt eredményezte nála, hogy még nem él benne Krisztus. Hogy vezetheti a hivőket ö Hozzá? Főkép a kisdedeket, a bárányokat, az iskolai ifjúságot! Nagy hiba itt, hogy lelkészeink egy része ínég mindig a régi nézetet vallja, hogy a lelkész nem oktató, vallás-oktató, tehát nem katecheta. En főkép ennek tulajdonítom, hogy egyházunk az összes magyarhoni hitfelekezetek közt legnagyobb százalékot vészit a reversáiisok és kitérések által. A most javakorban levő híveink legnagyobb része az iskolában a lelkésztől vallásoktatást nem nyert, a tanító végezte azt kizárólag; sok helyütt a filiákban még a konfirmációi oktatást is, úgy, ahogy tudta, ő, aki nem szakember, elégségesen, vagy elégtelenül. Igaz, hogy mert a mi honi egyházunk — csekélyebb kivétellel — az üldözések következtében dlasporalis egyház, lehetetlenség számba megy, hogy a lelkész mindenütt személyesen legyen jelen az összes hitoktatás végzésénél, annál kevésbé, mert anyagyülekezeteink — csekély kivételle — nem igen törődnek a diasporával. Gondjuk legfeljebb az adókivetés! De hogy lelkészük oda fuvarral látassák el, annál kevésbé némi tiszteletdíjjal, arról nálunk nem igen gondoskodnak a gyülekezetek tanácsában; inkább folyamodványt írnak felsegélyezésért. Az egész diaspora gondozás lassan a kerület terhére esik, ahol forrás hiány miatt kielégítő gondozásról szó sem lehet. Hogy ne volna mindez akadálya a lelkipásztorkodásnak ! De az idő rövidsége miatt hagyjuk el belső bajainknak további ecsetelését, nézzük még röviden ama külső akadályokat, amelyek nálunk a lelkipásztorkodást akadályozzák. Az üldözések után jött a sérelmek korszaka. A törvény szerint nem volnánk abban, mert kj van mondva az egyenlőség és a viszonosság. De tudjuk a gyakorlati életből, hogy annak java része még csak irott malaszt. Vannak még sérelmek. A lelkész sok drága idejét veszíti, amikor mis akolban kell keresnie azt, hogy visszahozhassa, ami a törvény betűje szerint az ö gyülekezetébe tartozik. Van dologi terhek címén a hívek sorában sok panasz, sérelem, pereskedés, mialatt megbénúl a lelkipásztorkodás. A hívek egy része saját gyülekezetének dolgait inkább tehernek tekinti, nézvén a dolgot csakis az egyházi adó szempontjából ; kevés a jókedvű adakozó, előtérbe tólúlnak az egész vonalon az anyagi kérdések. Ily gondok közt a lelkipásztorkodás objectuma a mag a szívben nem közelíthető meg könnyen, s nem termi meg Isten országának gyümölcsét, ami a lelkipásztorkodásnak tulajdonképeni célja. S e téren a segítség lassan, vagy elégtelenül érkezik. Az cvany. elveknek és egijházunk alkotmányának az felelne meg, ha a gyülekezet, mint minden joynak forrása, a kötelességekben is eleget tenne minden jogkövetelményeknek! Ám nem teheti, vagy nem teszi. Lelkipásztoráról elégségesen nem gondoskodik. Pedig sohasem fejlődnek, illetve alakúinak át az ügyek a társadalom terén. Cht a kis-községekben a lelkész, a tanító, a jegyző a vezetők; anyagilag utolsó lesz köztük. Ez nagyon is természetes, ha bántólag hat működésére. Eá alatt szenved lelkipásztorkodása. A külsegély pedig késik. Jó hogy itt van már a congrua, de elégtelen és nem általános Jó, hogy jön a felemelt államsegély, de a lelkészek titulusa ott, legalább eddig háttérbe van szorítva. Ezen segíteni keli! A lelkészi állások anyagi oldala rendezendő! El officium primum ma gyülekezeteinkben és gyűléseinken. A lelkészeket fel kell menteni az anyagi gondok alól. Kell, hogy családi és napi gondok miatt az egész embertigénylő lelkipísztorkodástól el ne vonassanak. Főkép a mai materiális korban nem engedhető meg, hogy a lelkész a szükséges napi megélhetési materia miatt, szellemi lelkészi köréből a materia gyűjtés örvényébe kerüljön. A többi akadályok, van pedig még több, mindég megvoltak és meg is lesznek. En ma csak honi egyházunk látköréből néztem a tárgyra. Ha a mi speciális akadályainkat Isten segedelmével legyőzzük, a többivel megbirkózunk! Bízunk, hogy az egyház Urának szava lesz segedelmünk s hisszük, hogy a főpásztor nyája pásztorait sohasem hagyja el, de evangéliumát győzelemre visz; azoknál, akik az ő nyomdokában maradnak !