Evangélikus Őrálló, 1907 (3. évfolyam)

1907-01-18 / 3. szám

18 EV ANGELIKUS ŐRÁLLÓ 1907 De új lelket is kell kapnunk a vízkeresztséggel. Istennek a lelkét, mely a fiúságnak lelke, s melynek birtokában azt mondjuk: Abba, azaz Atya ! (Róma 8, 15.). E lélek kötelez, de képesít is bennünket az Atya akaratának teljesítésére s örök életre segít, mert a ki vet a léleknek, a lélekből arat örök életet. (Gal. 6, 8.). E lélek az erőnek a lelke, mely együtt segéli a mi erőtelenségünket. (Róma 8, 26.), hogy a rossznak ellene állva a jóban megmaradjunk. E lélek az igazságnak lelke, mely minden igazságra elvezérel bennünket (János 16, 13.) és minden rabságból felszabadit bennünket, mert a hol az Úrnak lelke, ött van a szabadság. (II. Kor. 3, 17.). Míg e lélek reánk szállását mi is nem érezzük, addig a keresztség rajtunk sem lehet más, mint puszta vízkeresztség, a mely egyedül csak az Isten kész kegyelméről biztosit, ha megtérünk, de új életet nem támaszt bennünk. Sőt még a mi Urunk Krisztusunkkal sem forraszt együvé, mert az apostol szavai szerint, a kik Isten lelkétől vezéreltetnek, azok Isten fiai (Róma 8, 14), a kiben pedig nincsen a Krisztus lelke, az nem övé. (Róma 8, 9.). Az isteni lélek birtoka teremti aztán meg bennünk azt a tudatot, hogy mi is Isten szeretetének tárgyai vagyunk. Az Üdvözítő meghallotta az égből a szózatot: Te vagy az én szerelmes fiam, a kiben gyönyörködöm. Hogy valóban ő volt Isten szerelmes fia, azt mi mind jól tudjuk. S ez a mi boldogságunk, békességünk, reménységünk, üdvünk áldott szent forrása. Jézus az Isten szerelmes fia, a ki lett nekünk Istentől bölcseségünk, igazságunk, szentségünk és váltságunk (I. Kor. 1, 30.). Ő az Isten egyszülött fia, elsőszülött a többi testvér között (Róma 8, 29), a kinek mi mind örökös társai vagyunk, ha ő vele együtt szenvedtünk, hogy ö vele együtt dicsőüljünk is meg. (Róma 8, 17.). Szenvedett ő is, küzdött, munkált, fáradt, de nem a saját bűnéért szenvedett, nem is a saját javáért fáradott, hanem az emberiség üdveért és Isten dicsőségéért. Ezért gyönyörködött benne az Isten. S épen ebben van a keresztségnek kötelezése reánk nézve is. Az Úr Jézus Krisztus példát mutatott, mikép érjük el az istenfiúságot, mikép mozdítjuk elő Isten országának megvalósulását. Ha szenvedések tengerén vezetne is át az út, melyen ő vezet, csak menjünk utána: dicsőségre, boldogságra vezet. A víznek keresztsége még nem nyitja fel előttünk a mennyet, csak az Isten kész kegyelméről s szeretetéről biztosít, de ha a lélek keresztségét is felveszszük, ha ugyanaz a lélek lesz bennünk is, a mely volt a Jézus Krisztusban; akkor üdvösségünk, dicsőségünk bizonyos. Ha nem érezzük, hogy a hívőnek már e földön örök élete van (János 5, 24.), melynek a mennyei csak a teljessége, akkor bennünk a vízkeresztség nem változott még a léleknek keresztjévé, akkor még nem éreztük át s vízkeresztségnek azt a boldogságát, a mely egyúttal a keresztség kötelezései is: Valakik a Krisztusban megkeresztelkedtetek a Krisztust öltöztétek fel. (Gal. 3, 27.). Azért a bűnnek meghalván, éljünk az igazságnak. (I. Péter 2, 14.). Ámen. Nyílt levél. Szontagh Andor Úrnak — országgyűlési képviselő, egyházmegyei felügyelő — Csetnek. Nagyságos Uram ! Ön, kiben megyei társadalmunk egyik vezéralakját tisztelhetjük, több mint két évtized óta figyeli egyházunk közéletét. S ezen idő alatt szerzett tapasztalatai alapján arra a szomorú meggyőződésre jutott, hogy világi uraink között aggasztó mértékben terjed a közöny, úgy a vallás kultusza, mint az egyház közérdekű nyilvános ügyei iránt. Hogy gyűléseink, melyeken azelőtt a protestáns önérzet és hitbuzgóság tettereje lüktetett s a melyeken nem egyszer hazánk történeti sorsa fölött határoztak, esetről-esetre arról tanúskodnak, hogy lankadóban van a régi tűz, pusztul az őserő, hanyatlik a munkakedv, mely tünetekből nagyon könnyen meg lehet állapítani egy reménytelen, kritikus jövőnek a prognózisát. A vallási közönynek ezt a nemét, mely egyházunkra nézve a gyorsan ölő méregnél is veszedelmesebb, nem nézheti egykedvűen senkisem, a ki lelkiismereti szempontból szokta bírálni a tényeket s a ki evangelikus voltát nem tekinti hitvány álarcnak, melyet akkor dobhat le magáról, mikor kedve tartja. Nagyságod, ki fájó szívvel tűnődött régen e bajon, midőn a gömöri egyházmegye felügyelőjévé választatott, székfoglaló beszédében hangsúlyozva tett ünnepélyes ígéretet, hogy: ezeken az állapotokon javítani, világi urainkat az egyház sáncaiba minél nagyobb számban belevonni, a közönyösöket delejes álmukból fölrázni, a lelkesek érdeklődését fokozni s az egyházias tevékenységet a munkafelosztás elve szerint minél tágasabb körre kiterjeszteni, legfőbb céljául s hivatásául fogja ismerni. E cél valóban „méltó az igazak verejtékére" s méltó a Nagyságod becsvágyára. E célt akarom én is szolgálni jelen soraimmal, melyeket — kijelentem nyíltan, világi uraink olvasó asztalára szántam. Előttem a fentiekre nézve mintaképül lebeg az angol társadalom, mely az egyházi közélettel elválaszthatatlanul összeforrt, mely a vallás komoly érdekeit a gyakorlati élet minden ágába beleviszi s hogy mily sikerrel, azt az angol nemzet nagysága bizonyítja. Ött a lelkészekkel versenyre kelnek a világi papok (lay peacher), tanárok, hivatalnokok, lordok, miniszterek s fellépnek a szószéken is, hogy a keresztyén szellemet a világ szavává tehessék. E példa előtt nekünk magyaroknak sem volna szabad szemet hunynunk. Az idők jelei maguk is okulásra intenek. Társadalmi életünk nem egy rákfenéjének megtalálhatnánk a szérumát, ha mi is egészségesebb pezsgésbe tudnánk hozni egyházi életünket. A protestáns, közelebb meghatározva a lutheri alapon fekvő evangelikus egyház keretébe belefér minden