Evangélikus Őrálló, 1907 (3. évfolyam)
1907-04-12 / 15. szám
1907 135 Még kedvezőbb az eredmény a tiszántúli ref. egyházkerület tankönyvvállalatánál, mely 1883-ban indult meg 4000 korona tőkével és két tankövyvvel, s 1901-ben már 10 vezérkönyve, 12 népiskolai- és 10 gimnáziumi tankönyve s 120,000 korona alaptőkéje volt. Hogy milyen óriási anyagi haszonnal dolgozik a vállalat, annak ékes tanuja nemcsak a rövid 18 év alatt gyűjtött óriási alaptőke, hanem az is, hogy az 1885. évi egyházkerületi gyűlés határozatából évenként 15,700 korona állandó segélyt, időnként pedig elég tetemes rendkívüli segélyeket képes folyósítani az egyházkerület egyes intézményei részére. Ha már most tekintetbe veszszük, hogy a pesti magyar egyházközség a maga iskoláiban s a fővárosban levő egyéb iskolákban mintegy 3000 tanuló vallástanításáról gondoskodik, a kiknek a maga által kiadott tankönyveket kezébe adhatja; ha tekintetbe veszszük továbbá, hogy a vallástanárok és vallástanitók mindenütt szivesebben fogják iskolájukba bevezetni az egyház vagy valamely egyházi testület kiadásában, mint a magánkiadó kiadásában megjelenő tankönyvet, — föltéve természetesen, hogy tartalmilag legalább is annyit ér: mondom, ezeket tekintetbe véve, elég szép anyagi sikert remélhetünk a pesti magyar egyháztanács vállalkozásától. Engem azonban inkább az erkölcsi siker érdekel. S megelégedéssel konstatálom, hogy a pályázatot hirdető egyháztanács erre nagy súlyt helyez. Konstatálom ezt mindenekelőtt a pályázati hirdetés bevezetéséből, a hol ki van emelve, hogy a tankönyveknek „az 1904. évi egyet, közgyűlésen megállapított tantervnek mindenben meg kell felelniök, a tanulók értelmi, fokához mért, de tiszta, szabatos nyelven megírtaknak kell lenniök s a tananyagot oly módon kell ismertetniük, hogy a tanulókban vallásukhoz szeretetet, a vallás tanulásához kedvet és szorgalmat ébreszszenek". Konstatálom ezt azokból a megjegyzésekből is, a melyek részletkérdéseket érintenek s arra vannak hivatva, hogy az egyetemes tantervet a hivatalos „Utasítás" hiányában praktikus irányban kiegészítsék. S konstatálom végül abból, hogy a pályamunkákat lehetőleg 3 példányban kell beküldeni, a miből azt a következtetést vonom, hogy azok több ember bírálatának, tehát szigorú bírálatnak lesznek alávetve. A mikor azonban a pályázat meghirdetése felett örömömnek adok kifejezést, nem hallgathatom el, hogy a hirdetmény figyelmes átolvasása alkalmával aggodalmaim is támadtak, a melyeket a pesti magyar egyház tanácsának megfontolás végett szives figyelmébe ajánlok. Mindenekelőtt kifogást kell emelnem a „tankönyv pályázat" alakja ellen. Minden hirdetménynek kötelező ereje van, ha másra nem is, a hirdetmény kibocsátójára nézve. Ebből kifolyólag a pesti magyar egyháztanácsának „tankönyv pályázata" is okmány jelleggel ruházandó fel, a mennyiben a benne foglalt Ígéretek az egyháztanácsot kötelezik. Ámde minden okmány lényeges kelléke a dátum és aláírás. Ezek pedig hiányoznak a „tankönyv pályázat" alól. Még az a szintén nem lényegtelen adat sincs meg benne, hogy a pesti magyar egyház tanácsa mikor, mely ülésén határozta el a pályázat kiírását. Ki biztosítja a pályázókat arról, hogy a pályázati feltételek megtartatnak ? A pesti magyar egyházközség elnöksége jogilag aligha vonható felelősségre. S ha az nem, hát akkor kicsoda? Mert a hirdetésekért a szerkesztő és a kiadó nem vállal felelősséget! A másik aggodalmam a pályázat nyilvánosságra hozatalának módját illeti. Megtett-e a pesti magy. egyház tanácsa minden tőle telhetőt, hogy a hirdetményről egyházunk minden tollforgató embere tudomást szerezzen? Mert az ügy érdekében ez is fölöttébb kívánatos volna. A legkisebb falvakban is akadnak kiváló munkásaink, a kik készek és képesek a munkára, de anyagi körülményeiknél fogva nincsenek abban a helyzetben, hogy egyházi lapot járassanak s ezek útján a pesti egyháztanács pályázatáról tudomást szerezzenek. Káplánkoromban magam is sokat tanultam egy derék falusi tanítótól, kinek kátémagyarázatai olyan egyszerűek s a mellett annyira tartalmasak voltak, hogy nemcsak a tanulók hallgatták és tanulták szívesen, hanem jó magam is, s a mikor ma, a tanítás terén töltött hosszú évek és tekintélyes tapasztalat birtokában, kezembe veszem annak a derék — ma is falusi — tanítónak dolgozatát, kénytelen vagyok elismerni, hogy az egyik szerző talán költőibben, a másik talán bölcsészetiebben magyarázza Luthert, — nálánál azonban egyik sem megkapóbb s a serdülő ifjúság nevelésére egyik sem alkalmasabb. Ezeket a nem ismert erőket szeretném én fölkeresni és munkára serkenteni. A dolog mikéntjére vonatkozólag pedig az a szerény nézetem, hogy a pályázati hirdetést vagy az esperesek útján, vagy közvetlenül minden egyes lelkésznek és tanítónak meg kellene küldeni. Aggodalmat kelt bennem a pályázatra kitűzött idő rövidsége is. Az I. csoportba tartozó művek beküldésének határidejéül f. évi december 31-ét, a II. csoportbeliek beküldésének határidejéül pedig 1908 október 31-ét tűzi ki a pesti magyar egyháztanács. Marad e szerint az I. csoportbeli művek megírására és lemásolására lO 1/* hónap, a II. csoportbeliekére 20 l/ 2 hónap. Túlságosan rövid idő olyan embernek, a kit a hivatalos kötelesség jóformán egész nap igénybe^ vesz s a ki csak az esti órákban nyúlhat tollhoz, a mikor szellemileg el van fáradva és pihennie kellene. S nagyon lebillenti az idő mérlegét az is, hogy egyik-másik tankönyv megírásánál járatlan úton kell az írónak haladnia, a régóta várt Utasítás hiányában sokat szemlélődnie, gondolkodnia, míg végre tisztába jön a tárgyalandó anyaggal s megalkothatja magának a keretet, melybe az anyagot bele kell illesztenie. A pesti magyar egyháztanács szándéka ugyan, t. i. hogy az 1908/9. tanévre a népiskola összes osztályait s a középfokú iskolák négy alsó osztályát, az 1909/10 tanévre pedig a többi osztályokat is ellássa a nagyon is szükséges új és jó tankönyvekkel, a legnagyobb mértékben dicséretes. Nem válik-e azonban az idő rövidsége majd a művek jóságának hátrányára? Lehet, hogy ezen aggodalmam nem válik valóra; szívesen veszem, ha csalódom s azt fogom hallani, hogy
