Evangélikus Őrálló, 1906 (2. évfolyam)

1906-03-09 / 10. szám

1906 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 77 intézeti pénztára, mely e terhet a bevallás szerint magára vállalná, feltéve, hogy a folyó évi egyetemes közgyűlés e kivételes nyugdíjigény szabályozását elhatározná, ennek biztosítására fizetne pótló és belépési tőke gyanánt 10,684"48 koronát s a folyó évtől kezdve évenkint 883"08 kor. többletjárulókot. Sajnálom, hogy a számok könyörtelenek a reménykedő óhajjal szemben is. Hiszen ha az egyetemes nyugdíjintézet tervezésénél nem kellett volna a kivihetőséy szempontja előtt meghajolnom: javaslatom bizonyára nem maradt volna meg az egyetemes nyugdíjintézeti szabályrendelet korlátai között. Vitatható végül azonban, hogy ily novelláris intézkedés, minőt a felmerült óhajtás kíván, időszerű-e most, a nyugdíjintézet fennállása tizedik évének küszöbén, midőn a szabályrendelet 33. §-a alapján a mathematikai mérlegnek a revisióját keilend végrehajtanunk? Annál nagyobb figyelmet érdemel pedig ez érv, mert előrelátható, hogy a revisió az egyetemes nyugdijintézeti szabályrendeletben tetemesebb módosításokat fog vonni maga után. Erre enged "következtetni azon örvendetes tény, hogy már a 8-dik év végén tartaléktőkénk meghaladta az 1.100,000 koronát. Némi kilátással bíztat az is, hogy az országos két prot. egyház által az áilamkormányhoz beterjesztett memorandumban, az egyetemes nyugdíjintézetre kívánt évi 267,000 kor. dotáció már meg volt igérve, s ha a jelen válságos politikai helyzet a revisióig kibontakoznék, reinénylhető. hogy a kormány-nyilatkozatokkal megerősített igéret valóra is válik s ezzel módot nyernénk arra, hogy az egyetemes nyugdíjintézetet a közóhajnak megfelelő színvonalra emelhetnők. Figyelemre méltó körülmény e mellett az is, hogy több oldalról mindinkább előtérbe lép azon óhaj, hogy a nyugdíjhoz való jogosultság beállása ne csupán a munkaképtelenséghez köttessék, hanem a nyugdíjra jogot adjon a betöltött 40 évi szolgálat is. (Ez utóbbi óhajtásra nézve tüzetesebben keilend majd alkalmilag nyilatkoznom.) Ezek mind olyan szempontok, melyek azt tanácsolják, hogy a pozsonymegyei esperesség lelkészeinek óhajtását halaszszuk el a küszöbön álló revisió idejére. Ok pedig megnyugodhatnak addig abban, hogy közérdekből is jól cselekedtek, midőn e mindnyájunkat egyiránt érdeklő kérdést felszínre hozták. S ha óhajuk megvalósítását tovább is szorgalmazzák, ezzel legalább azt érik el, hogy a lelkészi nyugdíjigény újjárendezését a hivatott egyházi testületek tanácskozás tárgyává teszik s a kérdés érlelését idejekorán megkezdik. Gyürky Pál, e. ny. ügyvivő. TÁRCA. A szomorú múltnak egy okmánya. A mult nyáron a Magas-Tátrában keresvén pihenést és üdülést, gyakran megfordultam a felkai Tátramúzeumban, a hol szép keretbe foglalva egy igen érdekes és tanulságos német nyelvű okmányt találtam. Az okmány fején, jobbról ugyancsak német nyelven ez a szentírási mondat áll: „Üldöztetünk, de el nem hagyatunk." II. Kor. 4, 9. Bal oldalán pedig, néhány sor alatt kezdődőleg az alvó Jákobot és a mennyei lajtorját ábrázoló csinos kép foglal helyet, mely alatt ezen bibliai szavak olvashatók : „Ha az Isten velem leend és megőriz engem az úton, a melyen most járok és ha ételül kenyeret s öltözetül ruhát adand nekem és békességgel térek vissza az én atyámnak házához : akkor az Úr leend az én Istenem, I. Móz. 28, 20." Maga a szöveg szép iniciáléval kezdődik s magyar fordításban így szól: „Mi, a szepesi felső kerületben levő s a lengyel koronához tartozó felsőmagyarországi tizenhárom városnak egyike, Felka, királyi város bírája és tanácsa az egész keresztyén községgel együtt, készséges szolgálatainkat ajánljuk föl mindazoknak, a kiknek ez a mi igaz bizonyítványunk kezébe kerül, bármilyen állásúak, tisztségűek és méltóságuak legyenek is. És tudomására hozzuk mindenkinek, különösen azoknak, a kiket illet, hogy ezen levelünk fölmutatója, Tisztelendő és Tudós Seltenreich József úr, a mi igen szorgalmas volt lelkész és éber lelkipásztor urunk a tizenhárom város más lelkész uraival együtt az 1674. év április 30-án rendkívüli törvényszék elé (melyet a biztos és követ urak egyrészt a római császár ő felsége, másrészt Lubomirski Szaniszló Ileraclius herceg ő fensége, a mi legkegyelmesebb urunk rendeletére tartottak), Szepesváraljára hivatott, lázadással ós pártütéssel vádoltatott, harmadnap, vagyis május 2-án többi lelkésztestvéreivel együtt (tekintet nélkül arra, hogy a lázadás vádját sem ő rá, sem a többiekre nem bizonyíthatták), lelkészi hivatalától egészen ártatlanul elmozdíttatott s ráadásul minden vagyonától megfosztatott, személye pedig számkivetésre ítéltetett. A mely ítélet akkor azzal a föltétellel függesztetett fel, hogy a vádlottak az eléjük terjesztett térítvényt aláírják. A mikor azonban a benne foglalt néhány kemény szó miatt, melyeket lelkiismeretük nem tudott helyeselni, a nevezett térítvénv átszolgáltatásának el kellett maradnia, a hozott ítélet június 24-én szigorúan végrehajtatott s fentnevezett kedves lelkész urunk is felsőbbségiink komoly és szigorú parancsára vagyonától megfosztatott s ő maga a lelkészlakból s az országból elbocsáttatott és nyomorúságba űzetett, tekintet nélkül arra, hogy alázatos folyamodásokkal többször megkiséreltetett ennek a siralmas cselekedetnek a megakadályozása. Hogy ez nekünk, szegény hallgatóinak, mint elhagyott juhoknak, milyen fájdalmat okoz s mennyire nehéz elviselni, azt forró köny hullatások nélkül ki sem mondhatjuk, mivel azonban meg nem akadályozhatjuk, a jó Istenhez fordulunk panaszainkkal és bűnbánó s áhítatos sóhajtásainkkal ós könyörgóseinkkel a hitben való türelemért és állhatatosságért. A volt gyóntató atyánk és hűséges lelkipásztorunk iránt tartozó kötelességünk és szeretetünk azonban azt parancsolja, hogy neki nemcsak minden kedves és jó dolgot kívánjunk, hanem azt is, hogy boldogulása céljából neki őszinte bizonyítványt is adjunk, a minthogy Isten előtt és jó lelkiismerettel ezennel a legnagyobb őszinteséggel bizonyítjuk, hogy a fentebb említett Tisztelendő és nagyon becsülésre méltó Seltenreich József úr, tizennegyedfél esztendőn át hűségesen s a legnagyobb buzgalommal töltötte be gyülekezetünkben és községünkben nagyfontosságú hivatalát, a tiszta tant Isten igéje s a változatlan ágostai hitvallás szerint nagyon épületesen hirdette s életében és viselkedésében minden gyónó és gyülekezeti gyermekének élő példanyképe volt. Különösen pedig a bekövetkezett s negyedfél esztendeig tartó számkivetése alatt, melyet nagy türelemmel viselt nálunk és másutt, akként viselkedett, hogy nekünk, valahányszor alkalma volt rá, a lehetőség szerint a szükséges tanításokkal, a hitben való állhatatossággal, hatásos vigasztalásokkal ennek a szerencsétlenségnek türelemmel való viselésére annyira segítségünkre volt, hogy mi továbbra is szívesen vettük volna, ha nálunk és velünk marad, ha ugyan a naponként növekvő ellenséges üldöztetés s a leselkedő testi és életveszély követ-