Evangélikus Őrálló, 1906 (2. évfolyam)

1906-03-02 / 9. szám

[06 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 1906 nyilt megtagadását. Illendőség parancsolja, hogy most, midőn másodszor fölmerül, mi is szóljunk róla valamit. Több más „közös" kérdésben is tudakolták álláspontunkat, mulasztás számba menne a hallgatagság. Az unió kérdésében az Őrálló múlt évi 16. számában már elmondottuk véleményünket. („Keresztyén testvériség".) Mindnyájunk lelke mélyén élnie kell az egy akol nagy eszményének. Feléje törekedni minden ker. egyház szent hivatásé,nak tartja. Már e földön is könnyű szerrel megvalósulhat, ha megelégszünk a lélek egységével s nem erőszakoljuk a hitvallási vagy szervezeti egyesülést. A lutheri és kálvini irány különválása nem véletlen vagy személyes torzsalkodás müve; hatalmas történelmi erők hozták létre mind a kettőt, mert az emberi nem háztartásában szükség volt reájuk. A mi szükségérzetből és a lelkek titkos ösztönéből születik, az nem enyészhetik el, mig hivatását nem teljesítette. Az egyéniségelvét, az egyéni hitet hirdető és valló protestantizmus iránya természetszerűleg a decentralizáció szemben a feltétlen tekintély elvére támaszkodó s centralizáló római pápás iránynyal. Szent hitünk az, — a történelem tanulmányozásából merítettük — hogy mind a két egyház csak külön válva értékesítheti igazán a maga charismáját Isten országa érdekében; egygyé olvadva a működő erők jelentékeny részét lekötné az egymás ellensúlvozására irányuló törekvés. Teljes unió csak a hitvallások iránt közömbös korban jöhet létre, mert a protestáns név a kényszer alkalmazásának még gondolatát is örökre kizárja. A két egyházat ezidőszerint nem lehet együvé olvasztani, mert meggátolj történelmi igazság és törekvés, a melyet képviselnek. Kis közösségekben, pár száz léleknyi gyülekezetekben is hamar szakadoz a kötelék, hogy lehetne remélni milliók csodás egyértelműségét ? E közösségben is természetszerűleg érvényesülne a többség, az erősebb, a homogénebb. A kisebbség, a gyengébb sorsa meghódolás volna. Ámde e kisebbségnek is evangeliumi és történelmi kötelessége a rábízott charisma gyümölcsöztetése. Mihelyt elárulná, megtagadná, a történelem erői más közösséget teremtenének ugyanazon igazság szolgálatára. Habár így az unió lehetetlen is, annál melegebben küzdünk az együttműködés, az erőegyesítés eszméjéért minden mezőn, a hol ez a testvéregyházak egyéni jellegzetességének kára nélkül lehetséges. Például egymásra vagyunk utalva a közjogi téren, az állammal szemben, a hol jogaink védelméről, sérelmeink orvoslásáról van szó. Közös erővel kell munkálkodnunk a tudományban, mely nem ismer felekezeti korlátot, sőt határozottan közös egyetértő munkára vár a magyar protestantizmus múltjának földerítése. E célra alakult az Irodalmi Társaság. Megérthetjük egymást a közoktatásügy terén is, bár itt már jelentkeznek felekezeti sajátosságok. Ilyen tér a közjótékonyság, a hol az egymás terhének hordozását kell vallanunk. A belső missió azonban már nem mondható közös ügynek, habár akadnak érintkező pontok. A belső missió a lelkipásztori munkának egyik ága, sem nélküle, sem vele szemben nincs jogosultsága, csak vele, csak általa. A külön belső missiónak már gondolata is lealacsonyítja a lelkészt pusztán anyakönyvessé, egyházkormányzóvá, napszámos béressé. Épen attól a munkától szakítaná el, a mi legfőbb hivatása, a, mi legigazibb gyönyörűséggel jár s a mi a rátermettség igazi próbaköve. Az ilyen missiói munka azonban csak zakatoló száraz malom, ha nem a néprajzi és néplélektani kutatások eredményére támaszkodik. Az evangelikus egyháznak magyar, tót, német, vend hívei vannak, a kiknek mind joguk van a faji egyéniségöknek megfelelő lelkipásztori gondviseléséhez és missióhoz. Azt hiszem, világos ebből, hogy a belső missió ügye nem közös ügy. Például nem tudunk elképzelni evangelikus embert, a ki a methodista izű imahét gondolatával meg tudna barátkozni, holott református részen számos híve van. Az evang. sajtó jogosultsága folyik sz evang. egyház különállásából. Lehetnek közös ügyeink, de vannak külön belső dolgaink, a miknek megvitatásához nem hívjuk el a szomszédot sem közönségnek, sem bírónak. Ez természetes és tiszteletreméltó érzés, a mit az emberi kebelből nem lehet kiirtani. Hiszen mind az öt ref. kerületnek külön lapja van, hogy volna vétek a külön Evang. Őrálló ? A közös érdekeknek, a tesvériség ügyének így legalább több élesztgetője van, — mert ennek elhanyagolásával senki sem vádolhat. A széthúzás világos példáját állítja oda Hamar István a M. P. I. T. mellett a „kizárólag felekezeti és későbbi" Luther-Társaságban. A „későbbi" jelző nyilván tollhiba lesz. A Luther-Társaságot még 1884-ben a nagy reformátor születésének négyszázados örömünnepének alkalmán támadt nagy érzelmi fellángolás szülte, a mikor a M. P. I. T. eszméje még csak egy-két emelkedettebb lélek mélyén szendergett. (Öt év múlva jött létre.) E miatt nem is kezdünk pert; (beérjük a helyreigazítással) hiszen az igazi súly a „felekezeti" jellemen van. Nem tagadjuk. Ámde mik ezek a felekezeti célok ? A vallásos népies irodalom (főleg imádságos könyvek) ápolása, a mi a belső missióval egybefüggő külön ügy. A Magyar Luther kiadása, a mit szintén nem várhatunk, de még kérnünk sem szabad a közös Irodalmi Társaságtól. Mondhatjuk, örömmel köszöntenénk és támogatnánk egy hasonló célra alakult Kálvin Társaságot. Külön ügy úgyebár az Ágenda, énekeskönyv az irodalmi téren is, habár ez utóbbinál nem épen feltétlenül szükséges az elkülönülés elvileg. De az elvi szempont gyenge az élet wzsakaratával szemben. Csupán azt akartam ezzel bizonyítani, hogy a Luther-Társaság megalakulásában nem idegenkedés és szeretetlenség nyilvánul, hanem a felekezeti érdekeknek a helyzet objectiv mérlegelésén alapuló — szolgálata. Hogy a M. P. I. T. támogatásában jóval lanyhábbak volnánk, nem hiszem. Kevesebb a lutheránus tag, az bizonyos, de 350,000 magyar evangélikusból nem telik annyi, mint 2 millió kálvinistából. Ha az absolut számok helyett az igazsághoz közelebb járó százalékarányt hasonlítjuk össze, talán nem oly égbekiáltó a részvétlenségünk. De elfogadom, hogy többen is lehetnénk, sőt kellene lennünk. A kik tagok közülünk, azonban jobbára élő és dolgos tagok. Ha a gyűlésekről el-elmaradozunk is (jó magam sem győzöm idővel, munkaerővel), de a kiadványok terjesztésében részt veszünk és egy némely kiadványból (p. o. Szabolcska Áhítat-Szeretet c. kötete) a lutheránus Pozsony többet vett, mint p. o. a nagy Debrecen. Egy másik közös alkotásunkban, a budapesti prot. árvaházban viszont jelentékenyen nagyobb része van a lutheránus buzgóságnak, tőkének, holott az árvaház fedele közös hajlék, noha a lutheránosság a fővárosban számra, erőre kisebb fél. Nem jogos tehát Hamar kartársamnak az az elejtett megjegyzése, mintha a közös érdekek és intézmények iránt mi lutheránusok érzéketlenek volnánk. A részvétel arányának meddő méregetése helyett többet ér s áldásosabb hatású, ha az együttműködésre igazán alkalmas munkamezőket felkutatjuk s oda őszinte szívvel sereglünk; az olyan munkaágakat ellenben, a hol különös érdekek érvényesülnek, rábízzuk az illető felekezetre. Ily téren a közösséget erőszakolni épen akkora hiba, mint elmulasztása oly mezőn, a hol csak az erők egyesítése biztosíthatja a sikert. Nézzük szeretettel egymásnak felekezeti törekvéseit is, ne tagadjuk meg tőlök