Evangélikus Őrálló, 1906 (2. évfolyam)

1906-02-23 / 8. szám

1906 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 63 MISSIÓÜGY. A barcsi áttérési mozgalomról. Kortörténeti rajz. Már több ízben megemlékeztünk az „Őrálló"-ban arról a nagymérvű vallási mozgalomról, mely a Somogymegye horvátországi határán fekvő Barcs nagyközség német nyelvű lakossága között megindult, s melynek eredménye az, hogy eddig körülbelül 40 család, a gyermekekkel együtt mintegy 200 taggal, a róm. kath. egyházból ágost. h. evangelikus egyházunkba tért át. Barcs egyházunkra nézve már régibb idő óta fontos missiói hely. Midőn a mult század közepe táján különösen Tolna és Baranya földmívelő sváb lakossága között megindult a kivándorlás Horvát- és Szlavonországok felé, sokan először Barcson telepedtek meg s megvetették ottani kis gyülekezetünk alapját. 1850 ben leánygyülekezetté szervezkedve, megválasztották első tanítójukat Schild János személyében, ki, mivel iskolájuk nem volt, minden évben más magánházban tanított, kosztra pedig végig járta az evangelikus házakat, melyek száma akkor 40—50 lehetett. 1853 ban a gróf Széchenyi-féle uradalomtól ingyen kapott házhelyre zsúpfedelű iskolát s imaházat építettek, mely azonban 1883-ban porrá égett s csak 1885-ben épült fel újból és pedig nagyrészt országos gyűjtés segélyével, mivel akkor már kevesebben voltak. Legtöbbjük eladta házát, birtokát s átköltözött Szlavóniába. Az 1864—1865-ben megejtett tagosítás alkalmával, (a tagosítást vezető mérnök buzgó evangelikus ember volt) 28 hold kitűnő minőségű „mesteri földet" kapott a gyülekezet, miáltal végleg biztosíttatott az ottani tanítói állás. S mivel az anyagyülekezet, PorrogSzent-Király nagyon távol fekszik, úgy, hogy a lelkész nem igen gondozhatta ezen távolszakadt csontokat, a tanító egyúttal a levitái jogokkal is felruháztatott, oly módon, hogy vasárnaponként felváltva magyarul és németül istentiszteletet tart s ha a hívek lelkészt nem kívánnak, keresztelést és temetést is végez. Az anyagyülekezet lelkésze rendszerint csak egyszer és pedig piinköst hétfőjén tart Barcson istentiszteletet, mikor is közel s távolból összesereglenek a szétszórt hívek, hogy évenként legalább egyszer hallják Isten igéjét s éljenek az Úrvacsora szentségével. Ama szép földbirtok azonban, mely a tanító fő jövedelmi forrását képezi, egyúttal nagy kísértést is rejt magában. így az előbbi tanító, valami Gamauf József\ ki hosszú ideig volt Barcson, mivel iskoláját alig néhány gyermek, az istentiszteletet pedig úgyszólván senki sem látogatta, főkötelessége elhanyagolásával teljesen a gazdálkodásra adta magát, úgy, hogy a szó legszorosabb értelmében „paraszttá" lett s teljesen discreditálta úgy magát, mint egyházunkat Barcson A mostani levita-tanító, Fuchs Pál azonban, a ki 1893 óta van ott, míg egyrészt mintagazdaságával jó példát ad a földmíves népnek, másrészt az iskolában is igen szép eredményt ér el, mint levita pedig igazi apostoli buzgósággal teljesíti hivatását, úgy, hogy egyházunk jó hírnevét, tekintélyét ismét helyreállította s magának is tiszteletet s elismerést vívott ki az őt eleinte nagyon is hidegen fogadott lakosság előtt. Ezek előrebocsátása után rátérek már most az áttérési mozgalom ismertetésére Barcsnak a legutolsó népszámlálás szerint 5396 lakosa volt; ezek közül 108 ág. h. evang., 245 ev. ref., 4516 róm. kath., 520 izraelita s 7 egyéb. A r. katholikusok nagyrészt megmagyarosodott horvátok, körülbelül egyharmad részben pedig svábok. Ez utóbbiak képezik a vagyonosabb és értelmesebb elemet, de bár ők viselik a terhek nagyobb részét, nem érvényesülhettek, sőt gúny és megvetésben részesültek. Végül az Isten házában is rövidséget szenvedtek. Állítólag egyébként is zsarnokoskodó papjuk a német istentiszteletek számát, melyek eddig felváltva tartattak, önhatalmúlag redukálta. Ez volt az utolsó csepp, melytől túláradt a pohár. Nem hazafiatlanságból, hanem a népben lakó konzervativizmusból kifolyólag. Míg meg nem rövidítették őket, az ifjabbak csak úgy eljártak a magyar istentiszteletre, mint a németre, a gyermekek pedig folyékonyan megtanulnak magyarul. így a magyar prédikáció előbb-utóbb önként elfoglalta volna az első, illetőleg az egyedüli helyet. Most azonban indokolatlan forszirozása forrongásba hozta az egyébként is elkeseredett lelkeket. Előbb az öregek jajdultak fel, kik magyarul még nem tudnak. Kesergésük magával ragadta az ifjakat, kik a plébánosra más okok miatt is nehezteltek. Küldöttséget menesztettek két ízben is a püspökhöz, de az nem is fogadta őket. Ekkor eszükbe jutott, hogy van ám Barcson egy félreeső utca legvégén egy evangelikus iskola, kicsiny, igénytelen épület; de azok, a kik oda járnak istentiszteletre, egyek a szeretetben s bár szintén különféle anyanyelvűek, azért egymásközt nem torzsalkodnak: s íme fényes templomukat elkerülve, ők is oda kezdtek járni. Voltak, kik gyermeküket már régen iskolánkba küldték s ezek révén megismerték az ott uralkodó szellemet; mások evangelikus szomszédjaik révén ismerkedtek volt meg az evangelikus hittel és siettek most arra a helyre, a hol a Krisztus tiszta evangéliumát hirdetik. S bár maga az iskola szűk, istentiszteleti berendezése meg koldus-szegényes volt, még sem ütköztek meg rajta, sőt eljártak úgy a német, mint a magyar istentiszteletre egyaránt s eljártak napról-napra, hogy egymás hátán szorongva megtanulják szép énekeinket s örömmel vásárolták énekes és imakönyveinket s mohó lélekkel olvasták az életnek kenyerét, a szent Bibliát! Lévitánk sem nem hívta, sem el nem utasította őket. Jézushoz tartotta magát, ki így szólt: „A ki énhozzám jő, semmiképen nem vetem ki". (Ján. 6, 37.). De ritka buzgósággal nyújtott nekik alkalmat az evangelium s az evangelikus egyház helyes megismerésére, úgy, hogy miután két hónapig jártak hozzánk istentiszteletre, a plébánosnál több százan kitérésre jelentkeztek azon feltevéssel, hogy mindnyájan áttérnek ág. hitv. evangelikus egyházunkba. Képzelhető, hogy a plébános mindezt nem nézte tétlenül, hanem elkövetett mindent, hogy híveit az áttéréstől visszariaszsza s e végből ellenök mozgositott mindent és mindenkit. Először azzal akarták őket szándékuktól visszariasztani, hogy ha áttérnek, meg kell átkozniok eddigi hitöket, le kell köpniök a feszületet, lábbal kell taposniok a szűz Mária képét, olvasóikat pedig egy a trágyadombon ásott gödörbe kell dobniok. Mikor mindez nem használt, sem pedig az ördöggel, pokollal s elkárhozással való fenyegetés, megkezdődött a gazdasági nyomás. A hitelezők áttérni akaró adósaiknak felmondták a tartozást; a földbirtokosok megvonták tőlük a bérletet; gyárakban, hivatalokban, vállalatoknál a munkából való azonnali elbocsátással fenyegették az áttérni akaró szegényeket. S minél közelebb jött az áttérés napja, annál nyomósabbak lettek a visszatartóztató eszközük. Mondják, hogy egyesek nagy összegeket kaptak volna azért, hogy az utolsó napon visszeléptek szándékuktól s példájukkal s rábeszélésükkel másokat is visszalépésre bírtak. Sőt — s ez a legszomorúbb, de egyúttal legjellemzőbb — a barcsi helyi lapban egy szomszédos református pap is a plébános pártjára kelt s együtt buzgólkodott vele, hogy az evangelium világosságát