Evangélikus Őrálló, 1906 (2. évfolyam)

1906-02-23 / 8. szám

[06 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 1906 —- manapság is abban az állapotban van, mint a mikor Luther lakta. A bejárattól balra eső falnál az Íróasztal, e felett jobbról — a tintafolt. Azaz, hogy tintafoltnak nincs ott bizony semmi nyoma: csak egy hatalmas lyuk a falban jelzi a helyet, a hova egykor, akkor Luther tentája frecscsent. Tudós férfiak állítják, hogy ez az egész ördögüzési mese csak — mese. Hát én ezt most, nem vitatom, bizonyos azonban, hogy a turisták a tradíció előadását komolyan elhiszik. Mindegyik igyekszik egy kis vakolatdarabot levágni, emlékéül a tintafoltnak ; innen az a nagy lyuk a falban. (Tán azóta már át is lyukasztották volna a falat magát is, ha a kegyelet e romboló munkájának útját nem állná a kő). Hát ez a cella a reformációnak valóságos fellegvára ... A wormsi nagy napok már lezajlottak. A reformátor ajakán elhangzott a rettenthetlen szó: „Nem vonok vissza semmit... Itt állok, másként nem tehetek, Isten engem úgy segéljen!" és indult vissza, haza az ő kedves Wittenbergjébe, nem törődve emberek kegyével, nem elleneinek ólálkodó tőrvetéseivel, csak egy gondot hordozva nemes szivében és agyában. Ám a bölcs választófejedelem, kit kedvelt professzorának sorsa melegen érdekelt, közbelépett — gondviselésnek. Hogy ellenfeleinek támadásaitól megmentse, saját lovagjaival elfogatta őt és Wartburgba vitette fel biztos menedékhelyre, így lett Luthertől — „Junker Georg" s a beavatottakon kívül tán nem is sejtette senki, mily nagy kincset rejteget a vár ennek az igénytelen jövevénylovagnak a személyében. Hát lovagnak, az igaz, hogy furcsa egy lovag lehetett. Avagy nem szörnyűség-e például, hogy a nemes vadászatot nem kedveli, annak izgalmaiban nem vesz szívesen részt. Egyszer végre rászánja magát, de nem űzi a nyulat, hanem köpenyébe rejt egy megmentett kis nyúlfiat. Hát látott valaki ily vadászt?... Hátha még hallották volna, hogy mi véleménynyel volt e vadász a nyúlászatról. Miként a vadászok s ebeik az ártatlan nyulat, úgy üldözik szerinte a pápa és az ördög is az ártatlan hívő keresztyént. Ha hát vadászat kell, legyen vadászat, de igazi: fel a dárdákkal és a nyilakkal, a medvék, a farkasok, a rókák és minden ártalmas fenevadak ellen, a melyek elpusztítják az ártatlan nyulakat és egyéb szelíd állatokat, fel a tollal és a szónok dárdájával a pápa és csatlósai ellen, kik pusztító fenevadak módjára zaklatják s emésztik a Krisztus nyáját. Mert hát így gondolkozott a vadászatról — az a különös lovag... Hanem a cellájában elüldögélni, ott a könyvek mellett éjet nappallá tenni — az már aztán eleme volt igazában. „Patmosában" — mint wartburgi celláját nevezé — vagy, mint tréfásan mondani szokta „a madarak országában", e derült, e fenséges magasban, szinte közelebb érezte magát a mennyhez... És a míg odakünn a madarak „teljes erejükből Istent dicsőitették énekökkel", hát az ő lelke is felszállt a madarak énekével együtt messze, messze a magasba s egymásután születtek meg gyönyörű zsoltármagyarázatai, postillái s az újszövetség német fordítása, a melylyel 3 hó alatt elkészült. Jó hely volt ez nagyon az Isten igéjébe való elmélyedésre. „Nem írtak soha e földön világosabb könyvet, mint a szentírást — írja Wartburgból Wittenbergbe — ulyan ez a könyv a többiekkel szemben, miként a nap a mécsesek között. Csak el ne térjetek tőle, bármiként csábítsanak is! Mert ha eltértek, elvesztetek: oda vezetnek, a hová akarnak. Ha meg benne maradtok, máris győztetek. Én — Istennek kegyelméből — még mindig oly elszánt és törhetlen vagyok, mint előbb. Ti is álljatok meg és ne féljetek. Isten kegyelme veletek I" Mondom, Wartburg a reformáció fellegvára: onnan harsant szét az elkészült újszövetség-fordítással a vallásos megújhodás ébresztő kiírtriadója . . . Ott ül napról-napra, éjről-éjre a mellett az Íróasztal mellett, előtte a Könyvek Könyve, s a könyvből ott mosolyog felé Jézusnak szelíd arca. Az édes, az irgalmas mester, a ki csak egy törvényt ismert: a szeretetet s a ki jött e szeretet országát megalapítani, a mely „nem e világból való". A rókának barlangja van: ő neki nincs hová fejét lehajtania. Útja végén ott integet feléje a borzalmas kereszt (Megváltók érdemkeresztje) és ő megy édes boldogsággal arcán, lelkében — ama kereszt felé. Mert ennek igy „kell" lenni. És szelíden int: a ki engemet követni akar, vegye fel az én keresztemet — és biztatva vígasztal, hogy ez az iga nem nehéz, hanem gyönyörűséges és könnyű: csak egy kellék legyen meg a szívben — a hit, a magát Jézusnak teljesen odaadó élő, személyes hit. S lám e hit nyomában új élet fakad mindenütt: vakok látnak, bénák járnak, siketek hallanak, halottak feltámadnak ... És íme e hitet, ez együgyű, e boldog, e felmagasztaló hitet lopta ki a lelkekből az, a ki magát Krisztus helytartójának mondja s a ki despotikus zsarnokként uralkodik a világ felett; sőt ki azt, a ki a Krisztus igazát hirdetni meri, átokvillámaival sújtja .. Kezében a hatalom: ölni, megsemmisíteni és felemelni: csak őt kövesd, csak őt szolgáld s lehetsz bíborossá, könyökig vájkálhatsz az aranyban, fenékig ürítheted a kéjek poharát, a zárda falai némák, elrejtik undok bűneid nyomát; ha nem követed őt, válaszsz az átok villáma avagy a gyilok között. Hát ez az ember volna a Krisztus helyettese ? Nem, nem a Krisztus képének viselője; a sátán, a megtestesült Belzebúb, maga az Antikrisztus az! A gyertya kanóca hosszúra égett s alig vet az előtte fekvő papírra némi világosságot. A túlerőltetett munkától elfáradt fej az írásról felemelkedik, a szemek maguk elé merednek, az elme hallucinál... Ott a falon az ördög, az eleven ördög. Fején tiara ; felemelt kezeiben az átok villámai; jobbján egy udvari ember bókolva kínálja a szegény barátnak a bíborpárnán feléje nyújtott kardinális süveget; lábainál garmadában az arany; balján egy bűnbocsánati cédulát áruló üzérbarát; lábai előtt egy érzéki gyönyörökkel csábító gyönyörű nőalak s egy szívén tőrrel átütött lovag alakja; a balszögletben egy guggoló apáca, kinek nyakán ott lóg a kereszt, de karjaival öncsecsemőjét fojtogatja. íme az Ördög, az Antikrisztus az ő udvarnépével, fenyegetéseivel, csábiaival. Jó Márton barát most hát választhatsz, mi kell inkább : az a tőr, az az átokvillám-e (utóbbi már úgyis fejedre sújtott), avagy az a biborsüveg, és a lelkek elárulása árán szerzett kincs, és az a szörnyű bűn árán megszerezhető érzéki kéj és élvezet? És az Úr vértezett hőse egyszerre talpra ugrik. Baljával a bibiiára támaszkodik — s jobbjával megragadja azt a nehéz tintatartót... És repül szeméből az ördögűző átok és kezéből az ördögűző tinta... E jelenet az, a melyet Zichy Mihály képe előttünk feltár. A lángelmét csak a lángelme értheti meg s Zichy Mihály e rajzzal a szó nemes értelmében vett geniális interpretatora a híres wartburgi ördögűzés jelenetének. Méltó a képe arra, hogy minden protestáns család szobájának ékességét képezze. Stromp László.