Evangélikus Őrálló, 1906 (2. évfolyam)

1906-12-21 / 51. szám

1906 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 483 — breathing flesh — maradjon, mint Byron mondja". (Lásd A késmárki ág. h. ev. kerületi lyceum 1905— 1906-ik tanévi értesítője 66. oldal „Visszaemlékezések" Votisky Károlytól.) Méltó szavai ezek egy a tanügy terén oly hosszú időt töltött férfiúnak, melyekből kiérezhetjük nemcsak egyháza iránti forró szeretetét, hanem egyszersmind méltó tűnődését és fájdalmát azon, hogy az evang. iíjúság nagy része oly közönynyel viseltetik vallása iránt. A legilletékesebb egyén mondja ezeket, a ki naponként figyelhette a változást. S vájjon hogy állott elő ezen változás? Talán helyes nyomon járunk, ha azt abban keressük, hogy — mivel manapság középiskoláink tanárai között már alig akad egy-kettő, a ki a papi pályáról ment volna tanárnak, illetve mivel alig van már középiskoláinknál theologiailag is képzett tanár — a vallás tanítása s tulajdonképen az ifjúság jellemképzése is csak egy ember, a vallástanár kezében van letéve. A középiskoláinknál szervezett vallástanári állásnak lehetnek talán bizonyos előnyei, de a jelen beigazolja, hogy a múlttal szemben visszaesés ! Mert tisztelet vallástanáraink személye iránt, de egyéniségük a jellemképzés s a vallásos nevelés dolgában, legnagyobb buzgóságuk dacára sem érvényesülhet kellőképen ma, a midőn minden óra után más-más osztályba kénytelenek vándorolni. A tanártársak pedig a vallástanárt ma már nem támogatják fontos munkájában, de nem is támogathatják, mert a mai úgynevezett szakrendszer egyenesen arra kényszeríti őket, hogy minél kiválóbbak legyenek saját szakmájukban, míg a többi tárgyakat egyenesen figyelmen kívül hagyják. Mindenik tanár arra törekszik, hogy tanítványai minél nagyobb haladást mutassanak az általa előadott társakban, gyakran más tárgynak a rovására is, de hogy az ifjúsággal külön is foglalkoznának vallási szempontból, arról szó sincs. De, nem lévén theologiailag is képzettek, nem is igen van erre arravalóságuk! Mily máskép volt ez régente ! Tanáraink úgyszólván majdnem mindnyájan theol. képzettséggel birván, mindnyájan képesek voltak önállóan is a vallás tanítására és tették is azt. A vallás mellett több tárgy jutott egyegy tanárra egy-egy osztályban; minden órán csaknem minden tanulóval külön foglalkozhatott, foglalkozását a vallás melege hatotta át s így nem is maradhatott el a biztos eredmény ! Ismerte minden tanár minden tanítványának lelkületét, ennek következtében mindenikhez hozzá tudott férni s így könnyen elérhette célját, hogy a tanulóval a tárgyat megkedveltesse. De ez a körülmény nem csak egy, de a tanári kar minden egyes tagjánál meg volt! Á hol a vallásos nevelés és jellemképzés terén az egész tanári-kar oly összhangban tudott működni és mozogni, ott nem maradhatott el az áldásos következmény: az a benső viszony a tanár és tanítvány között, minden egyes tanuló protestáns öntudata, az a törhetetlen ragaszkodás az egyházhoz és hazához! Oh boldog idők ! Ma nem csak hogy mindez hiányzik középiskoláinkban, de még a látszat sincs megóvva. Tanáraink, a szabadelvűségből kifolyólag, sok helyütt a templomba sem járnak testületileg, hogy ezzel is példát adnának az ifjú lelkeknek. Az egyházegyetem a VIII. o. vallástani vizsgáját érettségi vizsgálatnak jelentette ki s ezen az érettségi vizsgálati új utasítás 24. §-a szellemében részt kellene venniök az érettségi vizsgáló bizottság összes tanárainak, mégis tudok példát, hogy ennek dacára egy helyütt a mult évi vizsgán is csak egy tanár jelent meg, pedig a többieknek sem ártott volna felújítani egyházunk igazságait s demonstrálni az intézet evangelikus jellegét! Ily közöny mellett nem csodálható, ha az ifjúság is rközönynyel viseltetik a vallás iránt és azt mellékes dolognak tartja" a mint a fent említett Visszaemlékezésben is olvashatjuk. Pedig tanárainknak vallási közönye — tisztelet a kivételeknek — nem menthető, mert hisz azért felekezeti iskolai tanárok, hogy munkálkodásukat az illető felekezet javára fejtsék ki s ha annak, a ki édes hazánkkal nincs megelégedve, államellenes tanokat hirdet, joggal azt mondhatjuk, hogy menjen oda, a hol boldogulást és megelégedést talál, de míg annak emlőin táplálkozik, azt megbecsülje: akkor ez nem lehet máskép a vallás dolgában sem ! Középiskoláink ezen sebeinek gyógyítására múlhatatlanul szükség van, mert a jelen körülmények között fentartásuknak nincs értelme. Talán azzal az egygyel tesznek szolgálatot egyházunknak, hogy a történelem tanítása protestáns ember kezében lévén az nem harnisíttatik meg, mint az a római kath. tanerők részéről többnyire megtörténik. De utóvégre ez a sok áldozathoz képest nem nagy érdem, mert ha kisebb áldozatokkal lehetővé tétetik, hogy a történelmi szakra prot. ifjak menjenek, a cél el van érve. A sebek nem fognak behegedni, a míg nem lesz megoldva az evang. tanárképző és az ev. theol. facultás együttes kérdése. Ha ez meglesz, akkor visszatértünk a múlthoz: protestáns intézeteink tanárai theologiai képzettséggel is fognak rendelkezni s nem egy, de mindenegyes tanár együttesen, karöltve fogja az ifjúságot protestáns öntudatra, az egyházhoz való hű ragaszkodásra nevelni. Az eredmény nem fog elmaradni, mert nem is maradhat el ! De nem csak a protestáns fiúk, hanem a leányok gondos, vallásos nevelése is fontos, sőt talán előbbre való kérdés is. Szinte érthetetlen, hogy annyi századon át, szép számú prot. középiskoláink mellett alig keletkezett egy pár evang. leánynevelő intézet, sőt majdnem négy század óta még ma sincs egyetlen egy tanítónőképzőnk. Pedig a mai anyagias korban, a midőn a családapák elenyésző csekély kivétel nélkül oly lázasan futkosnak, hogy minél több „földi kincseket" gyűjtsenek és alig-alig időznek a családi tűzhelynél, a leányok nevelésének kérdése oly fontos, hogy minden áldozatot megérdemel. Hisz ők lesznek tulajdonkép hivatva gyermekeiknek az első vallásos nevelést adni, a mely nekik a boldogító lelki vigasztalást és békességet, a szülőknek pedig az igaz tisztelet gyümölcseit fogja teremni állandóan ! Azután, ha gondosan lerakva az alap, a midőn az ingadozó lábak megerősödnek, a gyenge értelem megizmosodik, nem vár nehéz feladat a többi nevelőkre a hitben való megerősítésnél. Igen! A leányoknak lesz majd hivatásuk, hogy mint édes anyák a családi otthont templommá szenteljék, a hol az éneklés el nem némul, az imádkozás meg nem szűnik, az írás olvasása fenn nem akad, Isten parancsolatainak magatartása sohasem pihen. De ha evang. leányaink nem ily szellemben nőnek fel, ugyan megteszik-e mindezt ? Fel fogják-e éleszteni a családi istentiszteleteknek — a hitélet ezen valóban szép jelenségének — tartását, mely — szégyenül a mai korra — buzgó őseinknél is fel volt található ? Aligha! De ha az igazi vallásos szellemű nevelésben (és nem tanításban) fognak részesülhetni, akkor hihető, hogy ezt is meg teszik s a családi tűzhelyt nemcsak a gyermekek iskolájává, de templomává is fogják avatni, mert meg fogják érteni, hogy e kettő egymást kiegészíti. Azért a legsürgősebb teendő volna, az illetékes tényezők részéről, hogy egyházkerületeink minél előbb, minél több leánynevelő intézetet és tanítónőképzőt állí-