Evangélikus Őrálló, 1906 (2. évfolyam)

1906-02-02 / 5. szám

38 dája ezekből a szellemileg elnyomorított alakokból tcborzotta híveit s ez utóbbiak tulajdonképen nem is lettek óhitűek soha, hanem vallástalanságuk és jellemtelenségiikben még mélyebben sülyedtek. Alaposan képzett, buzgó ev. papság tehetetlenül állt szemben a veszélylyel. Nagy résziik, mert híven gondozta híveit, az államhatalom által folytonos üldözésben és zaklatásban élt. A hatóság maga is örült, hogy a nép papjaitól, egyházától elszakadt! Most persze e káröröm szomorúsággá változott; mert a papjától és egyhi'izától elszakadt nép a rombolás útján tovább megy és a régi francia jelszóval „Sem Isten, sem községi biró", mindent elpusztítással fenyeget. Ezen szomorú esetben is igazolva látjuk Luther azon mondását: „Tanta est infirmitas et miseria hujus vitae, adeo in mediis laqueis Satanae incedimus, ut tam brevi tempore urius fanaticus hacc destruat et funditus evertat, quae multi veri ministri aliquot annis noctu et die laborantes aedificarunt". TÁRCA. Hitünk alapja. v. De szinte hallom az ellenvetést és bizony én is úgy érzem, hogy azt fel kell vetni: hát lehet-e a mi tapasztalásunk, akár a mi vallásos tapasztalásunk is a mi hitünk utolsó alapja, reményünk mentő horgonya ? Hiszen mi magunk tudjuk, hogy a mi belső lelki világunk mily állhatatlan, mily változó valami. Olyan az, mint a tenger árja, folyton hullámzik egyre dagad és apad és semmi állhatatos dolog biztos alapja nem lehet. Milyen sokszor jövünk épen azon sajnálatos vigasztalan helyzetbe, hogy mindaz, a mi a miénk, és mi magunk is a kétségbeesés hullámába majd belefulladunk és legkevésbbé kapaszkodhatunk épen abba, a mi a miénk — ha csak nincs olyan támaszunk, mely kívülünk van. Sőt — mondjuk ki a gyakori tapasztalást — mily gyakran történik, hogy épen minden egyéni tapasztalatunk azt mondja, azt kiáltja felénk: „Nem, nem vagy méltó a kegyelmes Isten irgalmára; nincs szerető mennyei atyád, bűn. halál, kárhozat fia vagy. sőt istened sincs vagy nincs is Isten." És akkor épen minden tapasztalatunk ellenére is azt mondja hitünk : és mégis van kegyelmes Istenem. Mégis — akárhogy is akarna testem és vérem (Gal. 1. 16) megcsalni — az Isten hü és meg nem feledkezik rólam. Hányszor fog el minket is a 73. zsoltár írójának hangulata, hogy „csaknem meghanyatlottak a lábaink és kicsiny híjjá, hogy lábaink el nem iramodnak." Irigykedünk a kevélyekre és a gonoszoknak jó szerencséjüket látjuk és azt mondjuk mi is: „Bizony hiába tartottam én tisztán az én szivemet és hiába mostam én ártatlanságban az én én kezeimet." De mi is csak avval vigasztalódhatunk, a mivel ő : „Ha elfogyatkozik is testem és szivem az ép szivemnek kősziklája ós az én örökségem te vagy, óh Isten mindörökké." Bizony ilyenkor tapasztalatunk 'cserben hágy, sőt tapasztalatunk ellenére valami külső mentő kéz után nyúlunk, hogy az tartson felszínen és mentsen meg bennünket. Hitünknek csak belsőnkben lévő alapja a tapasztalás. De nekünk tovább kell menni és annak külső, rajtunk kívül lévő alapját, támaszát is kell keresni. És mi lehetne az más a mi állhatatlan emberi tapasztalatunkkal szemben, mint valami, a mi örökké, megingatkatlanul és elmulhatatlanul áll, valami isteni dolog ? Ha eddigi utunkat hitünk alapjának keresésében folytatjuk, megtaláljuk azt is. Azt láttuk, hogy a tapasztalat, melyet mint hitünk subjectiv alapját eddig találtunk, Isten igéjének hatása alatt jő létre, hogy a hitet s hitbeli életet bennünk nem emberek — még az igét hirdető emberek sem — hanem maga az Isten ébreszti és 0 is élteti bennünk. Es azért is olyan bizony os a mi hitünk, hogy sorsunk biztosítva van úgy a földön, mint az örök életben is, mert nem valami lidércfény világa után indúltunk, sem valami emberi szó parancsa szerint nem cselekedtünk, hanem Isten az, a ki velünk szóba állt, mikor Hozzá megtértünk, a ki nekünk az üdvöt igérte és most és örökké meg is adja. Az, a mi bennünket megnyert, a mi szivünket"meghódította számára, az ő saját, az Isten igéje volt, még ha gyenge emberek ajka hirdette is azt nekünk vagy azoknak szolgálata volt a mi első vezetőnk Istenhez. Isten igéje, Isten végtelen kegyelme és örök szeretete, az 0 irgalma, a mint az üdvtörténetben s főleg Üdvözítőnk elküldésében és Ennek megváltói művében megnyilatkozik — ez mind, tehát csupa isteni tényező ébresztette hitünket, ez nyerte meg a mi szivünket az Úr számára, hogy ezután örökre az övé legyen. És Isten hű. 0 nem változik gondolkodásában, mint az ember. 0 szavának ura és az 0 elhatározásainak végrehajtója. „Nem olyan az Isten mint az ember, hogy hazudjon, és nem ember fia, hogy elváltoztassa ígéreteit; 0 mondotta ; s hát nem mívelné-e meg ? Szólott és nem teljesíti-e meg azt." (4. Móz. 23, 19.) Igenis az Úr kegyelmét, szeretetét, irgalmát, az üdvtörténet nagy tényeit az 0 igéje hirdeti nekünk, az állítja szemeink elé. S így az Isten igéje az, a melyben és a mely által Isten kegyelme és szeretete szivünket megérintette és a szeretetet az Úr iránt felkeltette. Az Isten igéje tehát vallásos életünknek, hitbeli tapasztalatainknak is forrása, szerzője s így ezeknek is végső sziklaszilárd alapja. Mert Istené, az örök és hű Istené ez ige, azért biztos alapja ez hitbeli tapasztalatunknak és egyúttal minden hitünknek, hitbeli bizonyosságunknak is rajtunk kívül álló — utolsó alapja. Erre, Isten igéjére, és benne az Isten ígéreteire, végtelen kegyelmére, hűségére, örök atyai szeretetére magára az Istenre támaszkodunk hitünkkel, de támaszkodunk azon lelki veszedelmekben, azon hitbeli kétségekben és kísértésekben is, melyekben tapasztalataink elmerülnek és énünk el akar veszni a pokol kárhoztatásának veszedelmében. Azért az örök Isten és az ő csalhatatlan igéje a mi hitünknek utolsó alapja, bizonyosságunknak mentsvára, reménységünk horgonya. Persze az is igaz, hogy csak annak, a ki az Isten igéjéről s az Istenről magáról belsőleg tapasztalta, hogy azok, t. i. Isten igéje és kegyelmes atyánk. Tehát ezen külső alap csak arra nézve az, a ki róla tapasztalta, hogy hitének alapja az. S így itt is, még a szentírás az Isten igéjének bizonyosságánál is helyesnek bizonyul, a mit fent mondtunk, hogy t. i. a hit belső alapja a tapasztalat. De a kinek ezen tapasztalata megvan, annak aztán végső objectiv támasza, még bizonyosságának is támasza az Isten és az ő igéje. VI. Evvel elérkeztünk volna feladatunk megoldásának végére. Csak néhány szóval még rá akarunk mutatni fejtegetéseink gyakorlati következtetéseire a mi lelkipásztori munkák végzésében, hogy azoknak nemcsak elméleti, hanem gyakorlati nagy fontossága is kitűnjék. Mint lelkipásztorok akár hivatalosan, akár magánúton sok emberrel érintkezünk. Hivatalos kötelességünk