Evangélikus Őrálló, 1906 (2. évfolyam)

1906-10-26 / 43. szám

417 435 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 1906 1906 szabadságot az új kitüntetésért, a mely nem is amúgy alattomban, de teljes nyilvánossággal kínálja igáját nyakatokba. Mert kegyelmet igér ugyan nektek, ámde felette körmönfont s vajmi kétértelmű szövegezésben; igér új nemességet, új alkotmányt, új hivatalokat, új hitlevelet: új lesz egyszóval minden, hogy ősrégi kiváltságaitokról s apáitoktól öröklött alkotmányos szabadságtokról megfeledkezve, az osztrák uralomnak kezdettől fogva vallott és követett célzatába annál könnyebben beléegyezzetek, s hazátokat, e szabad választó országot az örökös tartományok sorába alásülyedni engedjétek. De hát őseitek nem épen ez okból fogtak-e mindig fegyvert, a mire nekik jeruzsálemi András király már fentebb idézett bullájának záradéka egyenesen jogot is adott? Nem hasonló commissiók és királyi rendeletek miatt volt-e kénytelen ez a szegény megzaklatott haza annyi felkelést és bajt végigszenvedni? Ugyan kicsoda követelte valaha a hitlevél magyarázatát? Avagy nem azon panaszkodott-e folyton a magyar nemzet, hogy azt soha meg nem tartják? Vájjon őseink, Magyarország oszlopos hősei, nem épen az ország törvényeinek és alkotmányának ily felforgatása miatt fordultak a hatalmas török nemzet segedelméhez? Vájjon — hogy a régibb példákat, Bocskay, Bethlen s Rákóczi György szabadságharcait ne is említsük — a művet, a melynek még most is a folytatását éljük, nem legkiválóbb férfiaink, Lippay György esztergomi érsek s hadadi Wesselényi Ferenc gróf, az ország nádora kezdették-e meg ? A kik, a midőn az osztrák ház abszolút uralmi törekvései ismét felülkerekedtek s országunkat szabad választó királyságból örökös tartománynyá akarták lefokozni, minthogy e végső veszedelemmel szemben nem találtak más menedéket, a fényes ottomán portához fordultak; ám míg az ő kívánságuk szerint megszövegezett s meg is igért Athname kiadását várnák, a kora halál által elragadtattak s megkezdett művük befejezését így az utódokra hagyták. S a haladó idő meg is termette mindig a megkezdett ügy szolgálatára kész hősöket. Gróf Nádasdy Ferenc országbíró, Zrínyi Péter Dalmát, Horvát és Szlavonországok bánja és Tersatzky Frangepán Ferenc egyaránt készek azt diadalra juttatni; ámde minthogy az athnámét be nem várva, kelleténél hamarább mozdultak meg, részben saját otthonukban elfogattak, részben különféle királyi Ígéretek és biztosítékok révén megejtve, bebörtönöztettek s végül is hallatlan igazságtalansággal és kegyetlenséggel, vérpadon, hóhér által kivégeztettek. Ám a végzet útja meg nem másítható. Megölték bár e hőseinket s velők annyi nemest s elkobozták bár birtokaikat is: azért maradtak sokan, a kik e tragikus sorsot szerencsésen kikerülték. Ezek fogták fel most a magyarság ügyét 's az ő állhatatos előkészítő fáradozásaik közvetítésével szállott át a haza védelmének gondja mi reánk. E gondot mi nem kötekedésből, nem önzésből és nagyralátásból vállaltuk, miként ellenfeleink igazságtalanul meggyanúsítanak, de tiszta hazaszereretből, nehogy édes hazánk, a keresztyénség ez előbástyája, gyámoltalanul elpusztuljon; nem is kíméltünk sem költséget, sem fáradságot, csak arra az egyre törekedvén és vágyakozván, vajha [ezt a meggyötrött s a romlás szélére juttatott szegény hazát, minden fegyveres összeütközés kikerülésével s a hatalmas török nemzet segélye nélkül, nyomorúságából kiszabadíthatnék! Tudja meg hát egész világ s szolgáljon örökké tartó igazolásunkúl, hogy bárha a leghatalmasabb támogatás igéretét bírtuk*, a keresztyén 's jóindulattól vezetett uralmat elébe helyeztük az idegennek, s a haragvó királynak szelíd jóindulatáért könyörögtünk : meglévén * Célzás a török szövetségre. győződve, hogy mértéken felüli szigorát majd mérsékli a könyörület. Ámde szive nem ismert részvétet, vagy tán vérmes tanácsok megkeményítették: s így minden mi jó szándékunk s őszinte engedelmességre kész törekvésünk füstbe ment. Időközben hadaink Isten segedelmével megszaporodván s nagyobb feladatokra is megizmosodván, ellenfelünk belátva, hogy a tűzveszedelmet most már nehéz elfojtani, sőt hogy azt a hőség még csak nagyobbra szítja: béketárgyalásra szolított fel, ámde nem őszinte szívből, sokkal inkább tettetésből, úgy vélekedvén, hogy ezáltal időt nyerve, az őt fenyegető ostromot meggyengítheti, s majd tán végül teljesen le is szerelheti. Ám a magyarok azért belementek a béketárgyalásba s az ottománkormánytól engedélyt kérve és kapva, követeiket Erdély fejedelmének követeivel együtt Bécsbe küldték, hogy e nagy horderejű ügyben alkalmas megoldásról tanácskozzanak. Ám az époly dicséretes, mint áldásos szándékot a bécsi udvar, a melyet a francia királylyal megkötendő béke kilátása egyszerre felfuvalkodottá tett, felforgatta s megdöntötte, egész törekvését Magyarország leverésére irányítván. Nem sorolom itt elő sok fáradozásaimat, a melyekkel annyi éven át édes hazánkat nagy nehéz bajában szolgáltam. Nem írom le bővebben az alkudozásokat, a melyeket ő császári felsége minisztereivel folytattam. Jól látták őszinte szándékomat, és bár előre figyelmeztettem őket a fenyegető 's be is következett veszedelmekre: mindazáltal békeajánlatuk inkább csak mézes ígérgetés volt. Mert a mikor a kérdés magvához, a megvalósításhoz jutottunk, egérutat, kibúvót kerestek, sőt az én őszinte békére való hajlandóságomat s törekvésemet is szándékosan félremagyarázva, idő előtt nyilvánosságra hozták, csak azért, hogy így az ottomán portánál ellenem bizalmatlanságot keltsenek s hitelemet aláássák. Többek közt, most két éve, ő császári felségének miniszterével történt kölcsönös megállapodás alapján, követeket küldtem az ottomán portához, hogy ott a császári követtel tárgyalásba bocsátkozva, a béke ügyét munkálják és siettessék. Javaslatba hozták a lengyel király közvetítését is, mit ő felsége, mint békeszerető s bölcs fejedelem, a keresztyénség közjavára, buzgó készséggel el is fogadott. Ámde, mert valami hiú remény szellőjére mód kínálkozott a tárgyalások megszakítására vagy bebonyolítására: nyomban tekintélyükön alul való dolognak jelentették ki, hogy alattvalóikkal tárgyalásba bocsátkozzanak. így ment füstbe oly nagy király közvetítése s az én az ottomán portához küldött követeimbe vetett reménységem is s így lett hiábavalóvá az ottomán portánál kifejtett minden fáradozásom s kiadott minden költségem. A mult éven, annyi ezer és ezer, nem és korkülönbség nélkül fogságba hurcolt ember szánalmas szerencsétlenségének s ezenfelül annyi tartomány pusztulásának láttára, elgondolva a még elkövetkező nagyobb csapásokat is, nem elégedtem meg a siralmas állapot feletti sajnálkozással, hanem teljes erőmből annak orvoslásán törekedve, azon munkáltam, hogy az akkor Bécs ostromával elfoglalt török fővezér fogadja el Lengyelország fennemlített királyának ő császári felsége által teljhatalmú erővel felruházott közvetítését, magam s a magyarok részéről csupán alkotmányos szabadságunk biztosítását kötvén ki. Ámde, mert az ellenséget Bécs falai alól a hős és nemes lengyel király visszaverte, a császári udvar a szerencse e biztató jelére egyszerre ismét úgy elbizakodott, hogy a lengyel király ő felségéhez, mint teljhatalmú közvetítőhöz küldött követeimmel megtagadta a tárgyalásba bocsátkozást. így megszakadva a tárgyalás reménységének fonala, maga a közvetítés