Evangélikus Őrálló, 1906 (2. évfolyam)

1906-10-12 / 41. szám

384 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 1906 és szellemi függetlenségét, hogy ez által egyházunkat is emeljük: addig Gömöri nem tudni mi okból, egy fontos önművelődési eszköztől fosztja meg a lelkészi kart. Nagyon jól tudjuk, hogy a műveltség kérdése sokszor anyagi kérdés. Sztehló Kornél tehát nagyon helyesen ítéli meg a helyzetet, a mikor a lelkészi javadalmak emelésével akarja szellemileg is emelni a lelkészek qualifikációját. Csak a módját nem tudom helyeselni, mert bizonyos, hogy az egyházak egyesítése s tömörítése maga után vonná egyházunk egy részének pusztulását. Egyházaink legnagyobb része diasporalis egyház, azoknak ezidőszerint való lelkészi gondozása is óriási feladatokat ró a lelkészekre; ha még inkább tömörítenék őket, a gondozás még nehezebb s fogyatékosabb lenne a jelenleginél s az elkeresztelések és reversalisok még nagyobb mértékben szednék áldozataikat. Megengedem, hogy egyes helyeken lehetne egyesíteni az egymáshoz közel eső egyházakat minden nagyobb kár nélkül, de annak semmi esetre sem lenne az a hatása, melyet Sztehló Kornél vár. Anyagi tekintetben nézetem szerint mást nem tehetünk, mint törekszünk az 1848. évi XX. t -cikknek megvalósítására, másfelől pedig önmegadóztatás által oly alapoknak teremtésére, a melyekből a lelkészi fizetések emelését s illetőleg korszerű rendezését lehetővé teszszük. Ámde téved a kérdésben akkor, a midőn azt csak anyagi szempontból vizsgálja. Van annak más szellemi oldala is. A theologiákon annyit és annyifélét hall és tanulhat a theologus, hogy külföldi egyetemeken sem tanulhat többet. Ifjúságunk tanulása ellen lényeges kifogás alig tehető. Theologusaink elég szorgalmasak, nagy szegénységük mellett eleget gyötrődnek s küzdve a mindennapi kenyérért, már itt ismerkednek meg a létért való küzdelemmel. Ha az egyházegyetem végre-valahára felkarolná a tanuló theologus ifjúság ügyét s lehetővé tenné a teljesen díjmentes tanulást s ilyképen megszabadítaná őket a mindennapi kenyér szerzésének gondja alól, hathatósan segítene a tudományos képzés s műveltség szerzésében Itt azonban még hagyján vannak! De a mikor elhagyják az akadémiákat, akkor jóformán teljesen megszűnik a továbbképzés, sőt feleslegesnek látszik minden további tanulás. Pedig az akadémián hallottaknak s tanultaknak valódi s teljes megemésztése igazság szerint csak ekkor kezdődik meg. S vájjon mi az oka? Lelkészválasztási szabályrendeleteink túlságos szabadsága, mondhatnám szabadossága. Alig hagyja el a theologus az iskolát s le sem veri az iskola porát, természetszerűleg állás után néz s ha szép az alakja és jó a hangja, bizonyos, hogy hamar kap állást, nemcsak segédlelkészit, hanem rendeset is. Vájjon theologiai vizsgáit jó, vagy elégséges eredménynyel végezte-e s van-e igaz műveltsége vagy nincs, az alig jő szóba ? Ennek pedig tapasztalásom szerint visszaható ereje van a lelkészi pályára készülő ifjakra. Ambiciósus, tanulni szerető s tudománynyal foglalkozó ifjúra lehet-e valami rombolóbb hatású, mint annak a tudása, hogy ismeretek s tudományszerzése, lelki műveltség s egyszóval mindaz, a mit Sztehló egy művelt lelkésztől követelne, jóformán mit sem ér a választási urnánál, hanem fődolog a magas alak s jó öblös hang! Mit is ér a falusi embernek, hogy valaki megjárta Hallet, Jenát avagy más egyetemet, ha választandó lelkésze nem tud erősen, az ő szája-íze szerint liturgizálni! ? A segédlelkészi állások nem a szerint vannak szervezve, hogy azok a továbbképzés évei legyenek, hanem legtöbbnyire arra valók, hogy egyes lelkészek terhein könnyítve legyen. Helyes szervezés mellett a segédlelkészi állásoknak továbbképző állásoknak kellene lenniök ; a tanultakról számot kellene kérni a segédlelkészektől s csak bizonyos számadás után volna szabad őket rendes lelkészeknek választani, mint. a hogy az minden képesítéshez kötött lateiner pályán található. Az sem lehet nagyon emelő hatással, ha azt kell tapasztalnia, hogy a mint véletlenül valamely gyülekezetbe került, onnét a legtöbb esetben jobb állásba nem lép elő, akár foglalkozik tudománynyal, akár nem. így történhetik, hogy a legambiciózusabb s legképzettebb lelkészeink is elhagyatva s elfeledve valamely félreeső zúgban, elveszítik kedvöket a tudományos foglalkozástól s inkább mással foglalkoznak, a mi esetleg egy kis hasznot hajt vagy tekintélyöket emeli a világi társadalom előtt, vagy végül valami kedvtelésüket szolgálja. Egyházszervezetünkben s kormányzatunkban sem található gondoskodás arra, hogy a buzgón működő s tudománynyal foglalkozó lelkész valamely külső elismerésben részesülne, a mi őt sokalná, a mi feltétlenül szükséges, hogy kedvét ne veszítse s a mivel egészséges egyházi élet mellett más országokban mindenütt találkozunk. Most kezdünk mozgolódni s itt-ott kezdeményezni egyes intézményeket, a mi által hihetőleg a lelkészeknek is szükséges önképzésre való alkalom s mód megadatik. A legtöbb lelkésznek nem áll módjában, hogy a tudományos önképzéshez szükséges tudományos könyveket megszerezze: azért helyes a törekvés parochiális és esperességi papi könyvtárak szerzésére és szervezésére s egyházunk vezetőinek és gazdagabb tagjainak nagy áldozatokat kellene hozniok. hogy ilyen könyvtárak minél nagyobb számmal létesüljenek. Azért helyes, építő s ismeretterjesztő felolvasásoknak tartása, mert a mint egyfelől frissebb életet hozunk az egyházba, érdeklődést keltünk oly kérdések iránt, a melyeket a szószéken nem tárgyalunk és egyház s vallásért való munkára serkentjük híveinket: ép úgy másfelől alkalom s tér nyílik a felolvasó lelkészre nézve, hogy tanulmányozásának eredményeit bemutassa s munkájának néminemű gyümölcsét látva új munkára buzduljon s ilynemű munkatanulás által magát képezze. Ezért helyes és szükséges lelkészi értekezleteknek szervezése s tartása, a melyeknek én annyira barátja vagyok, hogy törvényileg kötelezővé tenném azoknak szervezését s pontos megtartását. Nézetem szerint a lelkészi értekezletek legelsőbben is arra valók, hogy az egymástól távollakó lelkészek ezen értekezleteken egymással megismerkedjenek s a gyakorlati életben felmerülő esetekre vonatkozólag egymást felvilágosítsák, szükség esetén egymást támogassák, irányítsák, s erőt merítsenek a munkára. Az életben annyira ki van téve a lelkész mindennemű támadásnak s megszólásnak s oly kevés a támogatója, hogy egymagában tanácstalanul s abban a tudatban lelkészkedni, hogy közelében senki sincsen, a ki őt jóindulatulag egyik vagy másik hibájára vagy kötelességére figyelmeztetné, vajmi nehéz s káros következésű úgy a lelkészre, mint az egyházra. Különösen áll ez tapasztalás nélkül való fiatal és diasporális egyházakban működő lelkészeknél, a minők igen nagy számmal találhatók. Egyébként is az élet oly változatos és gazdag a legkülönbözőbb jelenségekben, hogy alegtapasztaltabbnak látszó lelkészre nézve sem felesleges tudni, hogy bizonyos adott esetekben mikép járt el s minő eredménynyel valamely társa. Az ilyen érintkezés emeli a lelkész önérzetét s öntudatát, bátrabban s határozottabban léphet fel s gyorsabban és biztosabban érhet célt, állván e mondás igazsága: „dimidium facti qui bene coepit, habet".