Evangélikus Őrálló, 1906 (2. évfolyam)

1906-01-26 / 4. szám

1906 EVANGEL

IKUS ŐRÁLLÓ 37^ nulásaira felel. Ha valamit észreveszünk, látunk, hallunk, akkor lelkünknek ez sokszor jól vagy rosszul esik. Ép úgy valami vágy vagy akaratnyilvánulás is kellemes lehet vagy kellemetlen. Ez az érzelem. Míg az érzet vagy képzet valami tárgyi ismeretre vezet bennünket, ismeretet közöl velünk, eddig az érzelem semmi tárgyi ismeretet nem közvetít. Az érzelem útján tehát — ebben igazat adunk Lipsiusnak — nem nyerünk semmi tárgyi ismeretet, tehát az Istenről sem meríthetünk ilyent belőle. E szerint tehát az érzelem sem lehet a mi hitünk alapja. IV. Hát akkor mi a mi hitünk alapja ? Honnan tudjuk, hogy van isten és mire támaszkodunk ebbeli hitünkkel, ha azt megtámadják? Jó lesz, ha e kérdésre saját életünkben keressük a feleletet. Lehetséges ugyan, hogy valaki, ha hitét megtámadják, igyekszik azt valamely bizonyítékkal bizonyítani. Vagy lehetséges az is, hogy úgy okoskodik, mint Kant, hogy Isten nélkül nem volna érdemes erkölcsös jó embernek lenni. Sőt nem lehetetlen, hogy ezen módon vissza is veri a támadást és meg is nyugszik megint hitében. De az is bizonyos, hogy ez az eset csak akkor állhat be, ha az illető már más úton lett az Isten léte felől bizonyossá. Hogy melyik ez az út, azt úgy tudjuk meg, ha visszagondolunk arra, hogyan jutottunk mi a mi hitünkhöz. A keresztségtől eltekintek ezúttal. De ha felnevekedünk, először szüleink, aztán tanítóink és lelkészeink tanítottak minket; azaz hirdették nekünk különböző alakban Isten igéjét. Mi ezt az Isten igéjét halljuk vagy ulvassuk. És az megteszi hatását. Máskor is hallunk embertársainktól szavakat s megértjük gondolatukat, akaratukat. De az ige hallgatásánál azon felül más valami is történik velünk. Úgy járunk mint Augustinus, a ki hallgatta Ambrosuis beszédjeit a szép nyelv és szép alak kedvéért. És szinte észrevétlenül gyökeret vert szivében a hit. A mi szivünkben is az ige hirdetése nyomán a hit fakad. Isten szent lelke, mely az igével együtt jár, felkelti azt szivünkben, a mivel egy időben mi más emberekké is leszünk. A mit addig szerettünk, a bűnt, azt utáljuk, s a mitől fáztunk, az Isten akaratát most örömmel teljesítjük. Azt mondjuk: megtértünk. Ha aztán tovább haladunk a megkezdett úton, más tapasztalatokat is teszünk. Belátjuk és meggyőződünk róla, hogy Isten kegyelmes atyánk a Jézus Krisztusban és bizton remélünk minden jót a halál után is. Ezen hitünkben és reményünkben mi, kik az előtt Isten nélkül nem leltük nyugalmunkat, békénket, boldogok vagyunk és tudjuk, liogy boldogok leszünk örökké. Istennel imában, de hivatásunk teljesítésében is és mindenben a legbensőbb életközösségben állunk. Szóval élünk olyan új életet, a mely a mi régi életünk mellett halad, de azt is maga alá foglalja és bearanyozza. Ez a vallásos vagy hitélet, a melyben ép úgy tapasztalatokat teszünk, mint a mi testi életünkben. Ezen tapasztalatokat is, ép úgy mint a mi érzékeink révén szerzetteket tudatra emeljük s így ismeret lesz belőle. Szóval, a mi vallásos életünk tapasztalatai is ismeretekre, a mi keresztyén hitünk igazságainak ismeretére vezetnek. És ha ezen ismereteket összehasonlítva a folyton meg-megujuló vallásos tapasztalatokkal, azt veszszük észre, hogy a hit és a vallásos tapasztalat megegyeznek egymással, akkor nőttön-nő a mi bizonyosságunk is ezen vallásos ismeretek igazságáról. Szóval a hit ismereteink bizonyossága, azok helyességéről való meggyőződésünk fiigg a mi hitéletünkben tett hitbeli tapasztalásainktól. Vagyis megkaptuk a feleletet kérdésünkre: mi a mi hitünk alapja. Hitünk alapja hitéletbeli tapasztalásunk. Ez azt jelenti: ahhoz, hogy teljes meggyőződéssel valljuk ami hitünket, hogy hitismereteink szilárdak és a keresztyén hitigazság vallása részünkről határozott és tántoríthatatlan legyen, szükséges, hogy személyes hittapasztalaton átmentünk legyen, hogy isten igejének hirdetése által mi is megtértek legyünk s hitben az Isten igéjének kijelentését elfogadtuk s így hivőkké lettünk legyen. És ezen tapasztalás nem csak az ész, sem az akarat, sem az érzelem, hanem az egész ember dolga, az egész embert veszi igénybe. így tehát azt mondhatjuk, hogy a mi hitünk alapja : az egész embert igénybe vevő keresztyén vallásos tapasztalatunk. És vájjon nem így van-e? Csak nézzük akár magunkat, akár keresztyén embertársainkat, ha valaki hitünket megtámadja, mire támaszkodunk? Es ha semmi érv sem íog ellenfelünkön, végre hova vonulunk vissza? Nemde oda, hogy azt mondjuk: én az Isten kegyelmét, jóságát, segítségét már számtalanszor élveztem és tapasztaltam. A tanulatlan, romlatlan hívő hite védelmére, mind az ő vallásos tapasztalata fellegvárába vonul vissza. Én legalább gymnasista koromból még egészen jól emlékezem, hogy akkor, mikor társaim, kik ezen korban szokásos felvilágosodottságukkal, sőt materialista és atheista nézeteikkel előttem büszkélkedtek, én — ha más érvet nem tudtam, tapasztalatomra vonultam vissza. És vájjon, hogy is bizonyítjuk mi valaminek létét? Hogyan akarnánk mi valamiről kimutatni, bebizonyítani, hogy az van? Pld. azt, hogy a templom létezik. Ezt máskép nem lehet, mint hogy az illetőt elvezetjük oda, hogy lássa, azaz tapasztalja a templom létezését. Valaminek létezését nem lehet bizonyítani (csak viszonyokat lehet bizonyítani), azt csak tapasztalni lehet. így vagyunk az Istennel is. Annak a létezését sem tudjuk bizonyítani, hanem csak tapasztalni, úgy, hogy hatásainak befolyást engedünk szivünkre. Az Úr is azt mondá: „Jer és kövess engem" (Mt. 19, 21.) és „iertek el és lássátok meg". (Ján. 1, 40.) A bizonyítási viszkefeg már a körmönfont, elképzett mívelődés hatása alatt fejlődött ki. Hallottuk, hogy a philosophiában a rationalismus vesszőparipája. És innen belehatolt a theologiába is. Jól emlékszem még, hogy én is mennyire bíbelődtem theologus koromban a vallás igazságainak bizonyításával, hogyan fáradtam én is ezen az úton. Käbiger theol. encyclopaediája is ezen hamis útra utalt. De hiába, szilárd talajt, erős alapot csak akkor kezdtem érezni lábaim alatt, mikor Franknak egy egyszerű folyóirati cikkéből megismerkedtem a hit igazi alapjával, a vallásos tapasztalásban. Persze ekkor beláttam azt is, hogy akkor is, mikor bizonyítékokat kerestem hitem számára, annak ereje s bizonyossága nem ilyen vagy olyan bizonyítékoktól, hanem épen a vallásos tapasztalástól függött. Sőt Frank útmutatása mellett ráterelodött figyelmem azon tényre is, hogy a keresztyén hit lényege épen az, hogy Pál apostol szavai szerint „a lelkes ember — mi azt mondanók, a természetes ember, a ki vallásos életet nem él s kinek így vallásos tapasztalata sincs — meg nem foghatja azokat, melyek az Istennek leikéé. (I. Kor. 2, 14.) Vagyis a keresztyén hitet a természetes ember előtt nem bizonyíthatjuk be, mert ő ezt meg nem foghatja. 0 a tapasztalás hiánya miatt kénytelen azt bolondságnak tartani. Csak úgy győzhetjük meg, ha rávehetjük, hogy próbálja meg magát az Isten hatásainak alárendelni és tapasztalni. Szóval mi nem bizonyíthatunk, hanem csak felszólíthatunk másokat, hogy pró-