Evangélikus Őrálló, 1906 (2. évfolyam)
1906-07-20 / 29. szám
252 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ hogy a, felebaráti szeretet verőfényesdijét is játszhatják velünk szemben. Részt vesznek örömünkben, mint igazi keresztyén testvérekhez illik ; szinte szájunkba adják a hozsannákat, a mivel az ígéret földjének határát illik köszöntenünk. A mi lapjaink is inkább gazdasági oldalát vizsgálgatják a kérdésnek s leginkább a szembeszökő aránytalanságot feszegetik a róni. kath. és prot. javadalmazás közt. Első látásra megállapíthatjuk, hogy Apponyi levele az 1848. XX t.-c. tartalmától messzejár. Ez a törvény valamennyi bevett vallás szükségleteinek közálladalmi fedezetét rendeli el. Benne van tehát az a gondolat, hogy az adózó protestáns hivek vállairól az állani leveszi a terhet és az egyenlőség meg a viszonosság elve alapján a maga pénztárából fedezi összes személyi és dologi kiadásainkat. Igaz, hogy ez a protestáns egyházak államosítására vezet, — és kérdés tárgya, vájjon ez megfelel-e a protestáns életeszménynek, — de ezt most ne feszegessük. Elég az, hogy a három milliót a legábrándosabb képzelettel sem tekinthetjük az 1848. XX. t.-c. végrehajtásának. Ha évi segélynek nézzük, akkor első sorban azt kell nyomoznunk, micsoda alapon, miféle arányszám szerint állapították meg részünkre a 3 milliót. Kétféle elv kínálkozik itten. Az egyik a népesség arányszáma, a másik az állam terheiben való részvételé. Mind a kettőnek lehetnek szószólói. Ha ez utóbbi elvet fogadjuk el, akkor volta képen az állam egyszerűen visszaadja azt, a mit adóban e címen beszedett; csupán az a változás esik rajta, hogy kezelési költség címén néhány százalékkal kisebbedik. A segélyezés igazi elve az, hogy az erősebb segítse hordozni a gyengébbnek terhét. Ezen elv alapján elfogadjuk felosztási alapul a népesség arányszámát. Az 1900. évi népszámlálás adatai szerint hazánkban a dunántúli részeken kívül 8,136.108 r. kath. és 3,660.260 protestáns (1,250.285 evang. és 2,409.975 ref.) lakott. Ha nékünk három millió jut, akkor ugyanezen arány szerint a r. kath. egyháznak évi 6,800.000 K, vagy mondjuk kerek hét millióra volna legföljebb joga. Tőkében kifejezve : a protestáns egyházakat 75 millió illetné, a r. kath. egyházat pedig 175 millió. Ámde hol vagyunk ettől az aránytól! A római egyháznak ingatlanokban, tőkékben oly vagyona van, hogy ezt az arányszámot többszörösen meghaladja. Még jobban szembetűnnék ez aránytalanság, ha az adófizetést fogadnók el alapul. A prot. egyház hívei az állam terheiből nagyobb részt viselnek, mint a mi lélekszám szerint rájuk esnék. E mellett ott vannak rendkívüli egyházi és iskolai terheik, a miket jórészt az állam helyett viselnek. Hiszen ma már szinte dogmává lett az az elv, hogy az iskola-ügy istápolása első sorban az állam kötelessége. Bántó jobbágyi állapot az, hogy a r. kath. egyház tőkében, ingatlanokban és pedig elszámolás kötelessége nélkül kapta az állam pártfogását., mi pedig — igaz, törvénynyel biztosítva — évi járandóság képében és gondos lelkiismeretes számadás feltétele mellett. Bizony ez semmikép sem egyenlő mérték. Azután arcunkba kergeti a vért, hogy hazánknak alig van régibb helysége, a hol elkobzott javainkra, templomainkra, iskoláinkra nem akadna a kutató szem. Őseink verítékéből, keserves filléreiből épültek, az evangeliumi világosság szolgálatára — s már századok óta a sötétség országát terjesztik bennök, falaik közt szidalmak hangzanak ellenünk. Az eperjesi collegium annyit vesztett, hogy az időközben meggyarapodott tőkéből kitelnék a protestáns egyetem fedezete. Senkinek sem jut eszébe, hogy a jogtalanul elvett javakat vissza kellene adni a jogos birtokosnak. Ilyen teren nincs elévülés. A történelmi igazságszolgáltatás elve követeli, hogy a százados jogtiprás jóvá tétessék. Adja vissza az állam azt, a mit az anyagi erőre, hatalomra támaszkodva lefoglalt, vígan el leszünk államsegély nélkül is. Jól tudjuk, hogy ezt a követelésünket földi bíróság nem ítélné meg, mert a mai birtokállapot felforgatásától fél és §-ok kötelezik, de van egy felsőbb törvény, mely nélkül egyetlen közösség sem élhet, a melyet lelke mélyén akkor is elismer, a midőn sebet üt rajta s ez az isteni igazság törvénye. Ez azt követeli a Sinai hegy nagy jelenetétől fogva: Add vissza, a mi nem a tied. Ennek az igazságnak nevében követelhetjük a jóvátételt. Bárhogy elemezzük ezt a kérdést, nem bír más meggyőződés megérni lelkünkben, mint az, hogy a felekezetközi viszonyokat ily toldó-foldó módszerrel megoldani nem lehet. Áz államnak választania kell két elv között, de úgy, hogy az összes consequentiákért helyt áll. Vagy állja az általános egyenlő segélyezés elvét s akkor az utolsó fillérig ki kell számítania, mibe kerül mindegyik egyháznak fentartása, vagy s mi ezt tartjuk a protestáns elvhez illőbbnek, törvénybe, iktatja a szabad egyház, szabad állam nagy gondolatát; minden felekezettől megvonja az állami segélynek minden fajta módját s átengedi saját sorsának. Ekkor következnék be a testvériség és szabad verseny áldott ideje, a mikor minden egyház pusztán élő hitéből, belső erejéből táplálkoznék s akkor az önkormányzat is igazi sziklavár volna. Szentül hiszem, hogy a vallásos élet szebb, gazdagabb gyümölcsöt teremne akkor, mint manapság. A legértékesebb elemek kerülnének vezérsorba: a hit, lelki erő, munka, lemondani tudás volna az emelkedés feltétele. Azt néznék, kiben él inkább a krisztusi lélek és az önzetlenül szolgálni tudás tehetsége. A szereplés és hatalom szomjas sóvárgóit ostorral verné ki az éber közszellem. Nem engedne az oltárhoz senkit közel, csak a ki megölt lelkében minden „e világ szerint való erényt", levetkőzött minden hiúságot és érdeket, bosszúvágyat. Ez esetben az egyház teljesen szabadon gyakorolhatná biráló jogát az állam intézményeinek és életének erkölcse felett, míg ma ilyetén birálat felhőkbe vesző álomkép csupán. Balaton. SZEMLE. Dr. Barkóczy Sándor báró, miniszteri tanácsos, a m. kir. vallás- és közoktatásügyi minisztériumban a középiskolai oktatással foglalkozó V. ügyosztály vezetője, főnöke Apponyi Albert gróf közoktatásügyi miniszter nevében és megbízásából, f. hó 3-án az országos középiskolai tanáregyesület közgyűlésén nagy feltűnést keltett beszédet mondott, a melyre tán nem lesz felesleges e helyen is röviden visszatérni. Első sorban is Apponyi minisztert ünnepelte, mint a kitől fenköit egyéniségénél, képességeinél s hazafiságánál fogva „bizton várhatjuk, hogy az egész magyar közművelődésnek magas, eszményi célokat fog kijelölni, a nemzet és nép életéből tündöklő gyöngyöket fog számára előhozni s telíteni fogja korszakalkotó eszmékkel és intézményekkel". E korszakalkotó hatást természetszerűleg érezni fogja majd a középiskolai oktatás is, s e tekintetben az új aera abban fog megnyilatkozni, hogy Apponyi „nem annyira oktatásügyi, mint inkább nevelésügyi miniszter kiván lenni..." Helyes nevelés pedig csak helyes alapon várható. Az egész társadalomnak, az egész közoktatásügynek azért ez egyedül helyes alapra, a valláserkölcsi alapra kell helyezkednie. „Midőn pedig vallás-