Evangélikus Őrálló, 1906 (2. évfolyam)

1906-01-19 / 3. szám

1906 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 27^ TÁRCA. Hitünk alapja.* Kedves testvéreim az Úrban! Mindnyájunknak, a kik ma itt összegyülekeztünk, az a feladatunk, hogy Isten igéjét hirdessük. Mit akarunk és mit kellene nekünk ezen munkánkkal elérni? Nemde azt, hogy hallgatóink, tanítványaink szivében az az ige magja kikeljen s gyümölcsöt hozzon? Hitet kell mindenekelőtt ébresztenünk és a reánk bízott lelkeket a mi Urunkhoz hoznunk, hogy az ő megváltottjai sorában az örök életet vegyék. Az bizonyos, hogy ezen munkánk sikere nem mindig és nemcsak a mi egyéniségünktől függ. Hiszen Isten ki a sziveket megnyeri s a hitet ébreszti, az ő igéje az, a mi sokszor a méltatlan szolga szájából is megteszi isteni hatását. De azért kétségtelen, hogy az igehirdető személyisége sem lényegtelen tényező. Mégis csak máskép fog hatni a hallgató és a tanítvány szivére azon lelki tanító, a kinek szivében él, a mit ajka mond; a kinek az, a mit mond, tanúbizonysága arról, a mit ő maga is tapasztalt; a kinek szive telve van avval, a miről szól a szája. Szóval, ha hitet kell ébresztenünk a hit tüzének kell égni a mi szivünkben is. Csak ha itt is ég a szent tűz, leszünk képesek másokban is a hit lángját fellobbantani. így hát bizonyos, hogy nekünk lelkészeknek, tanítóknak is első sorban hivő embereknek kell lennünk, hogy kötelességünket teljesíthessük. A hitnek élni kell a mi szivünkben is. Csakhogy a lelkésznek szivében is ép oly gyakran van a hit támadásoknak, kísértéseknek kitéve, mint más embereknél. A hit nem olyan birtok, melyet megszerezve, megmaradását örökre biztosítottuk volna szivünkben. Az nem olyan, mint a dicsőség babérja, melyen pihenni lehet, sem olyan, mint a földi kincs, mely megmarad, míg el nem költjük. Azt mindennap újból meg kell szerezni. Sőt jönnek a sivárság napjai, a mikor a mi hitünk is csak pislogó mécshez hasonló és nem lobogó lánghoz. Aztán mindaz, a mi a modern életben hitünket ostromolja, a hivést nehézzé teszi, többszörös erővel kezdi ki ép a lelkész hitét, mert ő hivatalánál fogva is kénytelen a hit akadályaival foglalkozni, hogy aztán híveit útba igazíthassa. Ilyen körülmények közt természetes, hogy épen az ő hite van sok kísértésnek, támadásnak kitéve. Hogyan fogunk mi hitünkkel ilyenekben megállani ? Hogyan fogunk másoknak tanácsot adni, kiknek hite megingott s kik tőlünk várnak segítséget, eligazodást kételyeikben ? Hogyan fogunk prédikációinkban ilyen kérdéseket tudni fejtegetni híveink megerősítésére ? Nemde csak úgy, ha tudjuk, mi a mi hitünk alapja, mi az a szikla, melyen az a vészben és a viharban is megáll. A ház alapja az, a min az áll, a melytől ereje függ, a melyre támaszkodik, ha bármily támadás éri. Azt kell tehát tudnunk, hogy mi a mi hitünknek eme alapja, a melyre az támaszkodik, ha támadás éri, a melyen az szilárdan sáli, ha jönnek a kísértés órái és a perzselő szárazság napjai hitéletünkben. Mi hát a mi hitünknek ezen alapja ? Nemde fontos kérdés ? És mikor ma ezen kérdésre feleletet keresünk, úgy találjuk, hogy két szempontból vizsgálhatjuk a kérdést. Úgy, hogy a hit azon alapját kutatjuk, mely mi bennünk van. Azaz azt nézzük, mi az mi bennünk, a min a mi * Lelkészértekezlet előadás, melynek felolvasása betegség miatt elmaradt. bizonyosságunk hitünk dolgaiban alapul. Vagy pedig kereshetjük a hit azon alapját, a mely kívülünk van, vagyis kérdezzük, mi az rajtunk kívül, a mitől a mi hitünk szilárdsága, ereje függ. I. Ha hitünk alapját mi bennünk nézzük, kereshetjük azt több irányban. Nem akarok nagyon messze a múltba elkalandozni. Csak a XVIII. század végéig, kérem, kedves testvéreim, kisérjenek vissza. Tudjuk, hogy akkor Kant élt, kinek az volt élete munkájának egyik legfontosabb eredménye, hogy a hit azon alapját, melyet előtte hosszú ideig Sión hegyénél is szilárdabbnak tartottak, ledöntötte. Az előtte élt nagy philosophusok rationalismusa azt hozta magával, hogy bizonyosnak csak azt tartották, a mit az ész elveiből szigorú következetességgel le tudtak vezetni és így bebizonyítani. A mathematika és geometria módszere volt az eszményük, melyre minden tudománynak kellett törekedni. Nem csoda tehát, ha a metaphysikai igazságokat is és ezek közt első sorban az Isten létét, a lélek halhatatlanságát stb. is szintén így be akarták bizonyítani. Igaz, hogy az istenbizonyítókok már korábban is találtak lelkesedő hívekre és mívelőkre. De virágkorukat Leibniz idejében és az utána következő popularphilosophia korában élték. Tudjuk, hogy számuk idővel igen magasra szaporodott. De Kant aztán alaposan elbánt velük. Valamennyiről kimutatta, hogy egyikkel sem tudják azt tényleg elérni, a mit akarunk, hogy t. i. Isten létét vele tiszta észokokból kimutassuk úgy,, hogy annak eredményét minden okosan gondolkodó ember kénytelen legyen elismerni. És mi volna akkor a mi hitünk alapja, ha hitünket ilyen módon be tudnánk bizonyítani ? Mire támaszkodunk a bizonyításnál ? Nemde a mi eszünkre ? Ha tehát e bizonyítások célhoz vezetnének, hitünk alapja eszünk volna. Ha tehát azt kérdezzük, lehet-e az ész a mi hitünk alapja, a feleletet ezen kérdésre úgy is adhatjuk, ha arra keresünk feleletet, lehet-e Isten létét bebizonyítani? Kant azt mondta: nem. Hát mi mit mondjunk ? Kant megcáfolta az összes addig forgalomban lévő istenbizonyítékokat. De utána más formában és más eszközökkel ismét megújították azokat. Nem régen egy érdekes könyv jelent meg Lipsiusnak, a volt jénai tanár fiától, a ki szintén Jénában működik mint magántanár. Az összeállítja eme könyvében az istenbizonyitékokat úgy, a mint azokat egyes tudósok a legújabb időben megint megújították. Az ontológiai bizonyítékról nem kell sokat szólnunk. Itt annyira nyilvánvaló, hogy azon körülményből, hogy Isten képzetét lelkünkben megalkotjuk, még nem következtethetünk arra, hogy annak most realitásának is kell lenni, azaz, hogy istennek léteznie is kell, hogy erről sok szót nem kell vesztegetni. Már inkább jöhetne szóba a kosmologiai bizonyíték, a mely a véges világ ok- és okozati összefüggésének végtelen láncolatából egy utolsó okra következtet, a melynek a mindenség az okozata. Eltekintve a régebbiek közt Lotzetól, most főleg Baumann és Liebmann philosophusok újították meg e bizonyítékot. Az előbbit főleg a természeti világban észlelhető törvényszerűség bírja rá, hogy egy mathem.mechan. intelligentiát felvegyen ; az utóbbit pedig azon tény, hogy ma bizonyos körülmények közt ugyanaz történik, mint hasonló esetben 100, sőt ezer év előtt, és hogy mindez ezután is így fog történni, arra bírja, hogy a változó jelenségek alapjául valami változatlant, örökké létezőt vegyen fel.